"... hogy úszik el..."
A rakodópart legfelső kövén ültem, papírpoharas műanyag kávémmal. Vicces papírforgóként pörgettem magam a tavaszi szélben, pontosan úgy, mint aki három (hó)napja nem baszott, se sokat, se keveset.
Mi van? - tettem fel magamnak a kérdést. Na nem mintha nem tudnám, nagyon is jól. Semmi, az van. Nem semmi sincs: az hiányt jelentene. Hanem semmi van, mint létező valami. Annyira bölcs a régi magyar szólás, hogy 'nesze semmi, fogd meg jól!'
Volt már ilyen régebben is. Majdnem tíz évig tartott, és még a gyerekem születése sem tudott kibillenteni belőle.
Gyerekem már nem lesz. Onnan tudom, hogy - bár a vaszektómiát nem csináltattam meg, de - egy gyerek létrejöttéhez legalább egyszer szükség van arra, amit ejaculatio inter coitum néven nevezhetnénk, barkács-latinos műveletlenséggel. És amiben nekem mostanában nincsen részem.
Mi jöhet hát, ami kibillent, kiránt, kihoz, kiemel?
Bármi, természetesen. Jó arra gondolni, hogy ez a Bármi egy Nő, egy Nyeremény, egy Elismerés, egy Lökés. Ám ismerve magam és a nem jó - nem szar Élet-ről alkotott elképzelésemet, valószínűbb, hogy egy Halál, egy Végzés vagy egy Kudarc lesz az. Ha lesz egyáltalán.
Mondjuk, ha nem lesz, az sem tragédia. Emberek milliói halnak éhen, börtönben és sivatagban, fagynak meg a városokban és tanyákon, adagolnak túl Anyagot és Életet húgyszagú mellékhelyiségekben és kilógó rozsdás vasbelű betonhidak alatt, minden pillanatban. Ehhez képest az, aki ültetett egy Fát, nemzett egy Fiút és írt egy Könyvet, ráadásul soha nem tagadta meg magától a luxust, a gondolkodás, a kételkedés és az alkotás luxusát, az teljesen boldog ember kell, hogy legyen.
Még akkor is, amikor pár napig, pár hétig, pár évig a Semmi van.
2010 tavaszán