Szerelmeim, az az egy
/hommage á J., egy ismeretlen ismerős/

Sokan vannak, az az Egy. Ahogy az egyik-Ő mondja: Jajj, Sanyi, te mindenkit szeretsz! Lesütöm a szememet ilyenkor, de nem a szégyentől, hanem a tehetetlenségtől, hogy nem érti. Hogy Ő sem érti. Hogy pont Ő nem érti!

Igen, mindegyiket szeretem, aki abban a szerelmem-ruhában jár, amit csak én látok.

A Világ legnagyobb szabója dolgozik az Ő ruháikon, és sohasem végez, sohasem lesz készen a ruhájuk. Keresztszálak és futószálak gyönyörűséges egyvelege borítja őket, tetőtől talpig. Nyakuknál szorosan gombolt a ruha, és még a gyönyörű bokájukat is eltakarja.

Nem tudom, hogyan készül ez a ruha, csak azt tudom, miből van, és mennyi ideig készül. (Sokáig. Pontosan egy életen át). Hogy magadra ismerhess, hogy Te is ilyen ruhát hordasz talán - így hát te is a szerelmeim vagy - most elmondom, miből vannak a ruha szálai.

Ami mindent tart, és a bársonyosságot, a libbenékenységet és a finoman leomló súlyt adja, az a megcsalatottság, az elhagyatottság, a reménytelenség és a szeretetlenség. És a félelem mindezektől, és a tudata mindezeknek.

Ami rávetül ezekre a szálakra, átbújva alattuk-felettük, és összetartja a ruhát, az a szeretet, az ész, a szív, a csak azért is élni akarás, a ki tudja, honnan jött erő, a szépség, a pillantás szépsége, vagy akár egy ősz hajszálé, egy anyajegyé, egy eltévedt pihe szépsége a szem alatt, amelyen együvé tartozásunk aktusa után megcsillan valami. Valami, ami lehet a szeretkezés utáni forró, édes izzadtság éppúgy, mint egy szívfájdítóan sós könnycsepp.

Ilyen ruhát hordanak mind a szerelmeim, az az Egy.

Amikor találkozunk, én a legszebb ünneplőmet öltöm fel, amiről azt hiszem, ugyanolyan anyagból készül, mint az övék. De nem: az én ruhám átlátszik, csontomig, velőmig. De csak az látja így, aki szerelmeim egyike.

Látsz engem? Jó. Én is látlak, Szerelmem. És amikor a szemgolyóimmal már egy holló repül, akkor is látni foglak. Ha pedig nekem kell megélnem, hogy kiterítve lássalak, szép ruhádban fekve az utolsó fekhelyeden, bízhatsz benne, hogy azonosítani foglak.
"Igen, Ő az én Szerelmeim, az az Egy. Nézzék csak a ruháját... Látják?!"

Aztán majd elvisznek minket, Téged a föld alá, vagy szétszórva a levegőbe, vízbe, engem meg, aki olyat lát, ami "nincs is", engem egy hosszú pihenőre a Sárga Házba. Pihenhetünk örökké. Te a szép ruhádban, amit csak én látok. Én meg magamban, csukott szemmel, meztelenül-felöltözve várva, amíg eljön a második találkozás napja.

2009