írásblog

Bárgyú filmek, takaró alatt,

tökmag és szotyi, simogatás,

nem tudom meddig tart puha pamutpólód

és hol kezdődik bársonyos hasad,

azt sem tudom, alszol-e már,

vagy én alszom, és téged álmodlak.

2018 december

Bárgyú filmek, takaró alatt,

tökmag és szotyi, simogatás,

nem tudom meddig tart puha pamutpólód

és hol kezdődik bársonyos hasad,

azt sem tudom, alszol-e már,

vagy én alszom, és téged álmodlak.

2018 12.06.

Időnként teszek egy kitérőt az írott zene világába, oda, amit "verselésnek" nevezünk, s ahol S. is énekelhet, nem bántva mások "vájt" fülét. Amikor pedig sűrűsödnek az efféle kirándulások, akkor biztos lehetek abban: valami nagyon szép, jó, izgalmas és meghitt kapcsolat kezdődik - vagy éppen ér véget hamarosan.

Az, hogy most vajon melyikről van szó, nem nehéz kitalálni a mai felhozatalból. :-)

Főúr, egy feketét!

Szeretem a pacalt, főképpen friss, ropogós héjú, lehetőleg még langyos fehér kenyérrel. Egyetlen hátulütője van az efféle menünek: az elfogyasztása utáni éjszaka, az álom. Ilyenkor a megterhelt gyomor küzd az igazáért, miközben az agy ugyanúgy követeli magának a vért és az oxigént. Ebből a harcból születnek a nehéz, fojtogató álmok. Amikor egy éjszakán át futunk valami után – vagy éppen valami elől -, amit végül nem érünk el – vagy ami elől nem menekülhetünk. Az ilyen álmokból ébredve percekig fel sem fogjuk, hol vagyunk, kik vagyunk, mi történik velünk. Talán csak akkor zökkenünk helyre, amikor a reggeli első kávé mellett ülve megérezzük: ami volt, az csak álom volt, ami pedig van, az a kellemes valóság, egy új nap kezdete.

* * *

Rettenetesen csörög ez az óra, rettenetesen! Szólni fogok a Mancinak, hogy legközelebb hozzon nekem egy másikat, arról a titkos belvárosi zsibvásárról, ahová szombatonként eljár, valahová abba a Vásárcsarnok melletti kis utcába. Nem lehet, kérem, így ébredni, ha az embernek délelőtt írnia kell, ezt még a Hertelendy úr is beláthatja. Az írás, az nem olyan, mint a kéményseprés, vagy a szikvízkészítés, ugyebár. Nem, dehogy nézem én le az iparosokat, szó sincsen róla. Van, aki hajnalban kel, fütyörészve mosakodik a fürdőben, megissza a maga kávéját, lent a Bauer kocsma pultjánál, hajnali fél ötkor, azokból a vaskos üvegpoharakból, aminek még a nézésétől is kiráz engem a hideg. Aztán elindul a dolgára, hogy legyen a magamfajta naplópóknak friss tej, ropogós zsemle, reggeli újság a küszöb előtt, fél nyolcra. Nagyon szép dolog ez, nagyon becsülendő, bizony, hálás is vagyok érte. Amit leginkább azzal mutathat ki egy szerkesztő, hogy szép, nemes és dicsérő szavakkal, amolyan belvárosi idillt megfestve mutatja be ezeket a jóembereket, amikor néha-néha őróluk is megemlékezik egy hétvégi tárcájában.

Ejnye, de hát ez mégsem lehet a vekker, hiszen elhallgat aztán újra berreg, türelmetlenül, mintha a csengőt nyomná valaki. Csempe-Pempe, hát persze! Szombat van, május elseje. És tegnap megbeszéltük a mai napot, igen, most már emlékszem. A megbeszélés, az persze az Ő módszere szerint történt. Pénteken este, zárás előtt, amikor az ember már kellően megfáradt, hiszen megírta és beküldette a szerkesztőségbe a hétvégi anyagot, végigolvasta a lapokat, hosszú órák óta a masszív szivarfüstben üldögél a sarokasztalnál, pihenésképpen fröccsözik, amíg a színházi lapokat, meg az új Nyugatot olvassa, elmélkedik, bambul. Ilyenkor nincs ereje vitatkozni, csak bólogat. „Délelőtt a Ligetbe megyünk, új előadása van a Vitéz Jánosnak, azután ebédelünk a Somogyinál, háromkor az örökrangadó a Hungárián, aztán, egye fene, a Szerkesztő úr kedvéért megnézhetjük azt az új Garbo hangosfilmet az Urániában”. Jó, hát megbeszéltük - de miért kell így rárontani az emberre, hajnalok hajnalán?!

A Szerkesztő úr még nincsen készen? néz rám szemrehányóan Csempe-Pempe. Morgok valamit, hogy öltözöm, iszom egy kávét, aztán indulhatunk, bele a hajnalba, ha már ez a passziója. Miféle hajnal? csudálkozik rám kerek szemekkel, hiszen majdhogynem fél tíz van?! Ha most nem indulunk azonnal, lemaradunk a Vitéz Jánosról, a perecet és a hajnalban csapolt friss sört elfelejthetjük, nem is szólva a rohanásról, hiszen még bilétánk sincs a mérkőzésre! Jól van, akkor csak a kávé… mondanám, de addigra már bent is van a szobában, szinte felöltöztet, ing, nyaksál, cipő, és húz magával, mint egy gyereket. Majd iszunk egy habos kávét a Gundelnél, Szerkesztő úr. Kap hozzá egy igazi bécsi stanglit is, csak jöjjön már!

Botorkálok a szent őrült után, a kapualjból kilépve szinte ledöf a májusi nap, morgok, krákogok, durcáskodom egyre. Csempe-Pempe persze nem az a valaki, akit az ilyesmi meghatna. Még el sem értünk a Liget sarkára, ő már az ebédnél tart, amikor ebédelünk, már a leves közben a meccsről fog beszélni, és ez így megy majd késő estig, amíg végre nagylelkűen elbocsájt engem. No de csak holnapig, hiszen akkor már a Vasárnapot fogja tervezni. A Vasárnapunkat. Jókor reggel kirándulás a Fogaskerekűhöz, ebéd a Brennernél, aztán máris rohanás a Gamma-pályára. Háromkor játszanak, a Kossuth-tal, a nemzeti bajnokságba való vissazjutásért! Gondolta volna Főszerkesztő Úr, akár csak öt éve is, hogy a Gamma kieshetik? Gondolta volna?!

Drága ember, én egy hónapja azt sem gondoltam, hogy megismerkedem Magával, és attól fogva egy percnyi nyugtom sem lesz a hétvégéimen! Hurcol magával, mint egy kisgyereket, ide-oda, keresztül Pesten és Budán, az Állatkertből mindenféle kisvendéglőkbe, fürdőkből mozgóképszínházakba, revükből kiállításokra, és leginkább természetesen pályáról pályára, meccsről meccsre. Mást sem hallok szombat reggeltől vasárnap estig, mint hogy igyekezzünk, mert lemaradunk! Szerkesztő úr, lemaradunk! Ha legalább… de ne legyek igazságtalan, valóban: mindig odaérünk, mindent látunk, hallunk, érzünk. Az egész nagyváros ennek az őrültnek a hitbizománya, mindenhol ismerik, kedvelik, de legalábbis megszokták már, mint a nagymamától örökölt tálalószekrényt, amit évtizedek óta kerülgetni kell az előszobában, de kidobni szentségtörés volna.

Nocsak, elbóbiskoltam talán, menet közben? Ülünk a kertben, az asztalon ott a habos kávé, mellette a sós kifli, a buborékos víz. Kicsit megnyugodnék éppen, rágyújtanék, lelassulnék – de erre nincsen idő. Jöjjön már, drága Szerkesztő Úr, mindjárt kezdenek a pavilonban! Szomorú sóhajjal nézem a maradék kávét, a kiflit magamhoz veszem, hogy majd útközben (ha ezt a Deseőffy dédmama látná! Skandalum!), és már megyek is. De a sör valóban finom, hűvös, az előadás szórakoztató, a gyermekek kacagásába bele-belehallik egy idősebb férfiember bariton nevetése. Elüldögélnék még, de most már gyerünk, gyerünk: a Somogyiéknál harangszóra kész az ebéd, akkor jó a húsleves, nem mikor harmadszor melegítik!

  És természetesen nincsen idő a kávéra ebéd után! Kikérni még ki lehetett, de nyugodtan elfogyasztani már nem. Hogyisne: legalább egy óra, mire odaérünk, megvesszük a jegyeket, elfoglaljuk a helyünket, és magunkba szívjuk az elmúlt hét fejleményeit. Ki hagyott ki tréninget, kivel elégedett a Mester, ki van bombaformában, hol látták az ellenfél centerét tegnap éjjel mulatozni, ésatöbbi, ésatöbbi. Én persze csak hallgatok majd, mint egy sült hal, Csempe-Pempe lesz az, aki kinyilatkoztat, megtippel és fogad, esküdözik és suttog, fölényesen mosolyog és izgatottan találgat. Félrehív egy piros csokornyakkendős alakot, aki Bécsben él, a Vienna megfigyelője, nem egy nímand! Van egy kis ügyletünk, egy igazi csiszolatlan gyémánt, a Hunnia II-ben játszik, majd elviszem Szerkesztő Urat is egyszer, meglátja, az a fiú profi lesz hamarosan, nem is akármilyen! Még az olaszok is elvihetik egyszer, a Sampdoria, sőt, akár a nagy Bologna! Én addig talán innék egy kávét a lelátó alatti büfében, mondom félénken, kicsit elbágyasztott az ebéd, meg ez a meleg, a rohanás. De persze nem megy, nem mehet, hiszen akkor „lemaradunk”! A melegítésről. Püff neki. Kókadozva nézem, ahogy az atléták vicces mozdulatokkal, ámde komoly, marcona ábrázattal ugrándoznak, hajolgatnak a vadul zöldellő gyepen. Igen, van ebben az egészben valami mégiscsak. Egye fene azt a kávét, majd az Uránia mellett, a Koronában, mozi előtt megiszom egy kapucínert. Nincs annál jobb egész Pesten.

Persze hogy erre sincs idő: alighogy levonulnak az izzadt, fáradt gladiátorok a küzdőtérről, mi máris loholunk, kígyózunk előre a tömegben a villamosmegálló felé, meg sem hallgatva a szakértők értékelését. Szakértők? Ezek? Ne vicceljen már, Szerkesztő úr! Egy évben egyszer kijönnek a Hungária-Ferencvárosra, és azt hiszik, tudnak valamit a futballról! Mintha Ön azt mondaná, hogy látta egyszer Valentino-t egy filmben, és ettől Ön már a legjobb kritikus, rendező és filmszínész egyben. Nevetséges, kérem… de menjünk közben, mert sosem érünk az Urániához. Nevetséges, igen. Annyira az, mint hogy egy felnőtt ember egy teljes napja loholjon fel alá Pesten, és ne tudjon nyugodtan meginni egy jó kávét, hozzá elszívni egy szivart. Megállj, Csempe-Pempe, ezért megfizetsz még, morgom magamban, már-már tényleg dühösen.

Aztán a mozgókép megvigasztal, elgondolkodtat, másfelé fordít. Garbo egy istennő, mint mindig, és most nagyszerűek a partnerei, izgalmas a történet szövése is. Szokatlan még a hang, de érdekes, kétségkívül érdekes! Csempe-Pempe persze fanyalog egy kicsit, hogy hiányzik a zongora – de azért látom a szemén, hogy tetszik neki is az új módi. Felélénkülök, az előcsarnokban úgy döntök, a sarkamra állok, és átveszem az irányítást. Annál is inkább, mert mára már nincs több program, nem maradunk már le semmiről.

A Körútra kilépve nagy levegőt veszek, belehunyorgok a lemenő napba. Te jó ég, hiszen napfelkelte óta loholunk már, és én még a reggeli kávémat sem tudtam meginni! Csempe-Pempe is kellemesen fáradtnak tűnik, bár a szeme sokat sejtetően csillog. Mint amikor suttogva bejelenti, milyen csodálatos kisvendéglőt találtvalamelyik kültelki pálya környékén, ahol a legutóbbi kirándulásán egy új csillagot, egy második Orth Gyurit, sőt, én mondom, Szerkesztő Úr: egy új Schlossert! vélt felfedezni.

Nos? Néz rám várakozóan. Nos, kedves Barátom, most eljött a pillanat! Szépen átsétálunk a New Yorkba, leülünk a galérián, én előveszek egy Habanost, aztán csak annyit kell mondanom a Tivadar úrnak: Főúr, egy erős feketét! Tivadar úr erre bólint, finoman csettint a kezével, int a pult felé. Kicsivel ezután pedig a nemrég begyújtott lámpák csillogása, meg a gomolygó szivarfüst mögül kilép majd Aranka, vagy Klárika, amelyikük éppen dolgozik ma este, és kezében a fénylő alpakka tálcával, elegáns léptekkel jön, szinte vonul az asztalunkhoz. Leteszi a tálcát, mosolyog, lerakja a gőzölgő kávét, a tejet, a vizet, szépen elrendezi az asztalon, miközben édes mosolyával rám nézve, csilingelő hangon érdeklődik: Hogy van, drága Szerkesztő úr?

Köszönöm, Aranka (vagy Klárika), remekül, mondanám erre én – de a tálca széle véletlenül a vizespohárnak ütődik, és csilingelni kezd. Érdekes, hogy nem egyet csörren, hanem egyfolytában csörömpöl. Bosszantó, mert nem is hallom a saját hangomat, sem Aranakát… sőt, lassan eltűnik ő is, a kávéház is, Csempe-Pempe sem ül már mellettem, valami bódult félhomály vesz körül, és a csilingelést hallom egyfolytában. Nem is csilingelés, inkább berregés ez már, teljesen olyan, mintha egy átkozott vekker lenne!

* * *

Felülök az ágyban, bambán nézek körül. Lassan állnak össze a képek: a tegnapi pacal, a kedvenc Mándy-kötetem, amit a nehéz alvás előtt olvasgattam, és ami félig szétnyílva ott hever az éjjeliszekrény előtt, a szőnyegen. Benne Csempe-Pempe, a nyughatatlan futballrajongó és önjelölt impresszárió, a Hungária és a Ferencváros, a Liget, az Angol Park, a New York és a Centrál, kávéházak, varieték, mozgóképszínházak, kisvendéglők, szerkesztőségek, színházak régen elfelejtett, titokzatos világa. Ami igaz: valóban szombat reggel van, és valóban írnom kell valamit, aminek köze van a kávéhoz. Rendben, akkor hát megírom ezt az álmot. De majd csak azután, hogy a szikrázó napsütésben a teraszra kiülve elfogyasztottam az első erős, házi feketét, és elszívtam hozzá a reggeli szivarkát!

2010-05-01

Mivel nem vagyok az a könnyen feladós fajta, hát írtam egy kis bemutatkozást. Vajon érti-e bárki majd, vagy legalább az az egy, akinek értenie lenne jó?! Meglátjuk... Így szól:

48 vagyok, mint a forradalom,

és Sándor, a Költő - ha akarom.

Nem szólít még senki Nagypapának,

és semmi baja a prosztatámnak,

Van gyermekem, de ő nem Elemér,

okos nagyfiú, de már nem velem él.

Halálig keresek társat, de az a feneség,

hogy akit szeretnék, az nem egy új feleség...

Nem vagyok pacsirta, sem mackó, sem ösz(tö)vér,

te lehetsz bármilyen... de azért ne légy túl kövér!

És bár kis info-versem eléggé hiányos,

két dolog belőle remélem világos:

nem én vagyok a bizonyos Lackfi János,

sem ki a végére írt itt, a Fodor Ákos:

"Van aki gyönyörű.

Van akin észre kell venni.

És van aki attól szép, hogy hasonlít egy csúfra,akit szeretek..."

... bizonyára Tállai et.-nak írná meg szerény javaslatait.

Mondjuk az egyszerűsített adózási rendszerről, amely eképpen vala kívánatos & mindenkinek jó, veretes törvényi szavakkal megírva, miszerint:

Akár társaság, akár magánzó javainak költségeken felüli keresménye három adófajta alá esik, úgymint

1: "tized", mely minden bevétel egytizede, és kapja a Mészáros Család "aka" Orbán-Family,

2: "kilenced", mely minden bevétel második tizedrésze, kapja pedig egyenesen a fent nevezett Család, strómanok beiktatása nélkül...

végezetül pediglen a

3: "dézsma", amely minden maradék vagyon, s amelyet az MNB (Matolcsy Nemközpénz Bankja) számlájára utalandó.

Záró rendelkezés:

Punctum Osztjónapot.

2017 Március idusa előttiekben, Pesten (Felcsúttól egy köpésnyire...)

.

Az én harcom, az én dartsom, az én arcom

Emlékszem, milyen érzés volt 2016 februárjában, szűk két hónapi dobálás után az első 180. Amikor az "ember" elhiszi, hogy nemcsak a televízióban van ilyesmi, de otthon, gyakorlás közben is. Aztán nem otthon, aztán nem gyakorlás közben, hanem barátságos meccsen, aztán versenyen... Aztán megszokottá válik, nincs lefotózás és fészbukozás, csak az újabb strigulákat húzzuk be, a statisztika miatt. Később örülünk, amikor napokig folyamatosan jön a három perfekt nyíl, aztán naponta kettő is néha. És közben megvan az első 170-es kiszálló, és az első olyan sorozat, amikor 3 napon át naponta kettő.

Egy év után jött el a pillanat, amikor túl egy balul sikerült páros-gyakorlómeccsen (Marci, Viktor: sajnálom, hogy tegnap csak ennyire futotta tőlünk, azt hiszem, Ádám megilletődött kicsit, én meg nem voltam eléggé bedobva! :-) ) csakazértis összekapom magam, és a gyakorlás végén egy igazi Sanyi-féle fordítást bemutatva 0:2-ről tudok nyerni öt szettben, a vége felé egy 180-at is becsúsztatva... hogy aztán otthon, lefekvés előtt, megnyugtatandó magam még ledobjak gyorsan három gyakorló meccset, benne további két tökéletes körrel.

Az első napi-három-tökély is megvolt tehát - mi lesz a következő? Nem tudom...de ha Bezzeg Nándi türelme kitart, talán még a nyugdíj-korhatár elérése előtt összejöhet az a nyert leg is! :-D

I love this game...on!  

... says the Drummer

Hétköznapi Hős

...nemzőapja Hétköznapi Állat volt, szülőanyja Tipikus Áldozat. A hármas-határ vidékén fogant és született, ahol ma állandóak a villongások Árkádia, Animália és Sapientia lakói között. Persze akkoriban még nem foglalkoztak ilyesmivel az ott élők. Inkább az érdekelte őket, hogy milyen módszerrel lehetne a csontból kiszippantani a velőt, és minél nagyobb összefüggő darabokban lehántani az állatbőröket, hogy aztán beleburkolhassák már nem túl szőrös, így annál fázósabb testüket.

Hősnek szerencséje volt abban, hogy az anyja megélte a születését. Aztán szerencséje volt abban is, hogy az apja meg nem. Látszott, hogy a hatalmas istennek - akit többféleképpen neveztek, hol Grrrrhh!, hol meg Oooarrgh! volt az Ő neve - tervei vannak vele.

Akivel pedig ilyen kemény nevű isteneknek van szándéka, az nem menekülhet. Hétköznapi tehát kapott egy kurva nagy stemplit a homlokára, hogyaztmondja "HAL-HA-TAT-LAN!", és nekiállt tenni a dolgát.

Először még nem volt Szó sem, így sem a Tenni, sem a Dolgát nem volt értelmezhető. Ez keveseknek tűnt fel, hiszen még a nagy, forró narancs és a szürke, világító sziklagolyó kergetőzése az égen: még ez sem volt értelmezhető.

Nekiállt hát feltalálni a beszédet. Aztán szép lassan - csak azt tudná, hogy ezt a "szép lassan" nevű baromságot ki találta fel?! - feltalált és megcsinált jó sok mindent. Például: a kereket és a kerámiát. A szövést és a szociális hálót. A szakócát és a szelepet. A feudalizmust, ius primae noctis-ostul... és a fundamentalizmust, robbanó gránátalmástul. Szinte mindent, amit ma láttok, és ami lényeges egyáltalán ebben a világban. Egyébként persze, hogy senki sem tudja, mi lényeges Itt és Most, Nekünk. Talán éppen ezért, a kihívás és az értelmes elfoglaltság miatt találta fel a távcsövet, a rádiócsillagászatot és a SETI-t. Mert "Amíg ezekkel foglalkozunk, talán kevesebbet ölünk!" - gondolta optimistán, ahogyan egy igazi Hétköznapi Hős-höz illik.

Ő találta fel a papírt is. Bár sokan azt hiszik, azért, mert írni akart, de az igazság az, hogy inkább azért, mert a lapulevél állandóan kicsípte azt a kényes, kínai mandarin-seggét. Ám ha már létezett a papír, létezett a tinta, nem volt visszaút: a Gondolatok helyet követeltek az örökkévalóság polcán. Hogy hogyan? Egyszerűen: legvégül is feltalált minket, írókat. Sokan azt hiszik, azért, mert elege lett mindenből. De az igazság az, hogy Hétköznapi Hős a mai napig nem tanult meg írni. Velem - meg másokkal, sokakkal - íratja le a Dolgokat. És persze amilyen tökélyre törekvő, soha semmit fel nem adó lelkülete van neki, nem elégedett meg ezzel. Jöttek a Zenészek, a Szobrászok, a Rendezők, a Festők. A sok rokonnak kellettek az állások – és ő gondoskodott is rólunk.

Hát, így állunk, Kedveskéim. Szomorú? Dehogy az! Felemelő? Egy szart felemelő! Ez van - és kész. Tesszük a dolgunkat, ahogy tőle tanultuk, génjeinkben örököltük.

Sok tízezer évesen H.H.-nek mára rengeteg leszármazottja is van ám - mert menet közben feltalált még olyan csodákat is, mint például a szeretkezés. Ami sokkal-sokkal gyakrabban eredményez fogantatást, mint az állati módon történő közösülés! Azt, hogy a Nő bármikor teherbe eshet, ciklusától függetlenül: azt nem ő találta fel. Azt csak felfedezték, nem is olyan régen.

Mára már ott tartunk, hogy ha mindnyájunkat meghívná egy nagy, családi vacsorára, mondjuk jövő csütörtökre, a Holdra, talán ki is ürülne a fél Föld. Hiszen nem maradna rajta más, csak a Hitetlenek, a Pénzkeresők, a Fegyveresek, meg a Menekülők. Ők azok, akik nem rokonai H.H.-nek. Akiknek ősei a Csorda más állataitól származtak, és emberségüket ott hagyták el, ahol először ledobták magukról a nyers állatbőröket.

De Hős nem olyan, aki csak úgy meghívna bárkit is a Holdra, vacsorára, csütörtökre. Hiába ős öreg már, azért a magához való esze megvan! Inkább itt marad a Földön, és dolgozik tovább, csendben, az Utolsó Nagy Találmányon. Próbál feltalálni valamilyen csoda(mód)szert, amivel megállapítható, hogy ki a rokon és ki nem az. És aki nem az, annak egy másik csoda(gyógy)szer beadásával el lehetne zárni a vezetékét. A pete- vagy ondóvezetékét, igen. És akkor Nekik nem lennének többé leszármazottaik. És akkor még maximum száz év, és csak Hétköznapi Hős gyermekei, unokái, ükei és szépei élnének majd itt, "e gyönyörű zöld planétán"*

Csupa-csupa Hétköznapi Hős. Milyen szép is volna, igaz? Gondolkodtatok már azon, hogy Ti, meg a Tieitek élnétek-e, élnének-e vajon akkor?

hehe

*John Updike: Hugging the shore, 1983.

2008. márc. 03

2007, most meg 2015 Nyolc év - nagy idő, mondhatnánk. Pedig nem.

Ma is, ugyanígy, várom a napfelkeltét. és ma is, ugyanígy, nem olvassa az, akinek írom.

az 500. napon

összegzem magam.
Szólok: hosszú...és nagyjából értelmetlen... Csak akkor olvasd el, ha
ismersz, mert nincs még hathatós ellenméreg.
Van itt minden: bazár a javából!
(Vigyázat! Vírus, baktériumtenyésztő mocsok. Moss kezet, moss agyat!)

hehe

Van:
- hűdejólérzemmagam vs. "in nomine Patri..."
- szeretlekbenneteket vs. ócska félmosoly
- népszerűségiindex vs. "hol van, hol van, hol van ő?"
- sokismerősős egyenlet vs. "Ki itt belépsz, hagyj fel..."
- szerelmek, barátságok, ismeretségek a dobozban vs. "csak félig lenne
meg, az ami nincs..."
Lehetne:
- méltó és magasztaló...vénséges,vigasztaló...rémséges,
ragaszkodó...hűséges, halasztható...álságos, álmodozó...okos,
olvadozó...
Nincs:
- utolsó randevú...és elsőszülött szerető...
500 nap, ugyanannyi éjszaka. Még egyszer ennyi és egy éjszaka? Ezeregy éjszaka.
Szindbád megköszönte Harun-al-Rashid vendéglátását, aztán elindult a
sötét sikátorban, hazafelé.
[majmok, emberi ruhában, szemből, balról, jobbról...csak jönnek
egyre...visongva, lelkesedve... Hazaérsz-e, öreg hajós?]
Ha valakinek ártottam, most tegye fel a kezét - vagy hallgasson
mindörökre! Öklendezve állok a falnál, körmöm szinte karom, karom
szinte köröm. Kapaszkodom, látod? Ott, ahol éppen a falat érem, egy
Kőmíjjes Kelemenné szomorkás arcát simíthatom, kaparhatom. De belátás,
Ember! Hiszen ez már több a sokknál.
"Tegye a kezeit a tarkójára! Semmi hirtelen mozdulat! Semmi gyors
gondolat! Ha nem csinál balhét, holnap reggel szépen elengedjük... Ez
az..."
És így azután az 501. napon kipihenten és korán kelek majd. Mielőtt
bárki bármit mondana, kiállok a napkeleti teraszra, és visszanyelve
könnyeimet, azt kiabálom:
- Hé! Nap! Felkeltem!!!

Utóirat: ne sajnáljatok! Kicsit többet ittam talán a kelleténél. Vagy
kicsit kevesebbet... Holnapra kutya bajom!
Mindenkinek öleléS.

ma 90 éve

néhai nagyapám szopott, kétszeresen is. Fizikailag, hiszen alig múlt egy éves. És másképpen is: még nem tudta ugyan, de volt olyan nagymamája, nagypapája, aki éppen egy éve lett külföldi, pedig ki sem mozdult otthonról, a szomszéd faluból. Csak az a kurva folyó, abból lett határ. Így vannak, így lettek nekem sok egyéb mellett tót atyafi őseim is.

Ehhez vedd hozzá: másik nagyapámnak, mikor megszületett, az apját és a nagyapját tulajdonképpen ugyanúgy hívták, éppen csak egy nüansznyi volt a különbség a Julius és a Gyula között. Így lettem én, néha apró nüanszok miatt is, magyar.

tegnap-holnap

/ma 90 éve – folytatás/

Apa mélyebbre ásta magát a családtörténetben, és most örömmel fedezte fel, majd írta meg nekem, hogy figyeljek oda a hiányzó láncszem problémájára, ami immáron megoldódni látszik, testvérem házasságával. Az esetlegesen frusztráló érzés, miszerint éppen a legnagyobb elszakított területen nem él rokonunk, ezzel eltűnt: van már Erdélyben is Család!

Ahogyan a patakok összefolynak - vagy ahogyan egy bizonyos érmihályfalvai szifiliszes őrült írta valami versében, még a nevezetes dátum előtt:

"Valaki az Értől indul el

S befut a szent, nagy Oceánba." -, úgy válik tökéletesen európaivá, Kárpát-medenceivé a családunk.

Szinte mint egy békebeli viccben. Vagy sokkal inkább egy Örkény egypercesben. Hogyan is hangzana ez:​

Megy a Kuegel, a Kütreiber, a Niederleitner, a Sopek, a Jedlicska, a Juracska, a Kodák meg a Patkovics, keresztül a viharos közép-Európán. Megy-mendegél évszázadokon át, míg végül elér a Duna deltához, hogy találkozzon ott a Tréfással.

Hogy? Miféle személyiségi jogok? Ugyan már, kedves Olvasó: hiszen a fentiek mind-mind annyira hétköznapi családnevek, különösen ebben a kombi-nációban! Hát nem?

1920 június 4. – 2010 június 4.

hommage a John Lennon

Keléskor vette észre magán a keléseket. Francba, hogy mikor olyan jó fekély-es ez az ágy! És felfekvéskor még semmi bajom se volt! Orvul támadó kór. A megoldás: irány Joe, aki orv-os!

- Ez talán-y... - mondta Joe, a bőrét nézegetve.

- Mi az az "y", halálos?- kérdezte.

- Nem, semmi kép! - nyugtatta Joe Seduxen.

- Akkor miteszer vele?

- Írok ceptet, ha nem váladékozik be, majd visszajössz egy re-ceptért. Most pedig menj el Szim-hez. Ő majd segít.

- Gondolod - kérdezte, öregesen agg-ódva. - Nem is tudom... épen rá lenne szükségem, de így, betegen...?!

- Ne vitatkozz, menj! Szim patikus. Nála kiváltod ezt, aztán jöhet a recept-tor! Utána más ként fogsz érezni, meglátod.

Dühöngve menta, bolt felé jött boróka. Magjában így szélt be:

-A fenékbe! Joe Seduxen észrevette, hogy nem jól festek! Nyugtalanító pacák... - morfondírozta magát útközben. - És Kölnben is: nem akarok én más ként! Saját-ként látok, így szoptam meg magam! Az-zal találkozott az utcán, és együtt mentek inkább. Kocs ma a megoldás.

És más Napra kutya baja lett. A Szim-patikus vár hat.

Mert itta. Vége.

nincsen olyan isten, aki megmentsen az emlékezéstől.

2015 október 11.

"izmusok" - két kép

Egy:

Van, aki felkel hajnalban, tesz-vesz a sötét konyhában, kávét készít, aztán - remegő kezében az első cigivel - elfogyasztja azt. Meg is borotválkozik akár, hogy menjen vele az idő. Felöltözik, közben bekapcsolja a rádiót, hogy hallja a szignált és a kedves női hangot:" Kossuth Rádió, Budapest. Pontos időjelzést adunk. Az ötödik sípszó elhangzásakor hat óra van." Kimegy a lakásból, a kulcsot alig bírja kívülről rendesen beleilleszteni a zárba. Amíg elér a Lépcsősig, rá sem gyújt már. Keserű a cigaretta magában...majd az első fröccs mellé sokkal jobb lesz. Néha első, néha csak harmadik. Van, amikor végig kell várni az utcaseprőt és a Laci bácsit is. De hamar megkapják az első italt, és akkor végre Ő jön. Ilyenkor csak a köszönés-szerű morgások áramlanak az savanyú levegőben. Tőlük soha nem kell megkérdezni "Mit adhatok?". Beáll a pulthoz, rátelepszik a tegnapi saját sáros cipőnyomára, szörcsöl, cuppog, rágyújt. Megnyugszik.

Alkoholista.

Kettő:

Éjszaka még utána néz az autónak, tétován integet. Meg kellett volna csókolni, átölelni, finoman, vagy vadul. Hiszen ráért, mondta is, többször. No mindegy már, húsz éve ez megy. Bekapcsolja a gépet, kávét csinál, mert korán van még. Levelek, naplók, kitárulkozások és bezárkózások. Incselkedések és lerázások. És persze merevedések, egyre-másra. De nem enged, mert ma hős akar lenni: ma azért is megállja. Nincs álmodozás. Vacsora, gép kikapcsolva, lefekvés egyedül, legfeljebb olvasás. Nem tud olvasni: ha hason fekszik, egy idő után nyomja - és nem tud másra gondolni. Ha háton fekszik, elindul a képzelet-film, és pláne nem tud másra gondolni. Cigaretta, meztelen testre vett télikabáttal. Megláthatják az utcáról: bár látnák is meg! Gyötrődésében majdnem elaludna már, amikor SMS villan: egyikük ír. Ilyenkor. A következő fél óra az övé lesz hát. Aztán alvás, vad és érthetetlen (nagyon is érthető) álomképekkel. Öröm és szégyen, aztán újra öröm. Még sötét van, amikor felkel, bekapcsolja a gépet, kávé, cigi, öltözés, borotválkozás… És máris újra ott van, ahol tegnap volt: az édes börtönben, ahol olyan régóta lakik már, hogy el sem tud képzelni mást.

Nőista

A nyelvtudás jó, a nyelvtudás hasznos. Vita nincs. Minden nyelv tudása többé, jobbá tesz. Van azért egy, amit nem tanítanak sehol, amit többen beszélnek, mint a kínait és az angolt együtt, mégis kevesebben értenek a világon.

És ezen a nyelven nincsenek versek, drámák... azaz vannak, csak éppen azt is kevesen írják és olvassák.

A szeretet-nyelvről beszélek. Arról, ami mindenkinél más. Kinek az ölelés, a testi kapcsolat, kinek az ajándék, a megfogható valami. Másoknak az idő, az odafigyelés. Megint másoknak a bizalom, a biztonság (anyagi, érzelmi, akár mindkettő...).

Régebben teszteltük magunkat. A "régebben" azt az időszakot jelenti, ami az első randevú és az utolsó találkozás közötti időt jelenti, valamikor a kézen fogva tűzugrás előtt, vagy után. MindEgy.

Manapság is teszteljük egymást. Szavak, tettek, bizalmak és hibák, veszteségek és virágillatok kavarognak közöttünk. És beszélünk, a saját szeretet-nyelvünkön. ketten két félét.

Bárkinek bármit megadnék ebben a pillanatban, aki tud ő-szeretetnyelvről én-szeretetnyelvre fordítani, és vissza. Nem viccelek: bármit.

2015 márc. 30

"A hard day's night"

...magában alakul, csoportosítja az energiákat testen belül, szüretel, keserű- és édes szőlőt, mazsolát, ami a burkában termett, érett, és csak arra várt, hogy észrevegye. A báb még nem tudja, molyként vagy pillangóként fog kibújni magából. Nem tudja, mikor következik be mindez, és végképpen nem tudja, ott lesz-e az a lepkegyűjtő, akinek zsákjába bele szeretne repülni, önszántából, boldogan és szabadon. Fütyörészve, mondhatnánk - ha a rovarok fütyörésznének.

Egyet tud a báb: visszafelé nem forog semmilyen kerék, így hála az égnek, Brahma-nak vagy bárkinek, aki kereket forgat és időt mozgat, hála a világnak és hála önmagának, hernyó már nem lehet. Azon a történetet már túl van. És aki szereti Kafkát ( a Báb szereti!), annak megváltás a tudat, hogy mindig csak jobb s jobb lesz, ami jön.

Most visszabújok édes és kesernyés mazsoláimból táplálkozni, és szőni tovább a világ legfinomabb és legerősebb szálát. Akár moly, akár pillangó leszek, az a szál fog megtartani, amíg élek. Nem lenne jó elcseszni, mindenféle blogbejegyzések irkálása miatt...

... megadta ma is nekem az ég.

Így szól:

Írni csak akkor lehet, ha az ember vagy nagyon keveset tud, vagy nagyon sokat.

Az idegen bajnok,

/temetőbe menés helyett/

Mivel a temetők ott vannak, én meg itt, valamit ki kellett találnom. Ezt találtam ki: írok egy történetecskét, ismerős és ismeretlen Halottaimnak. Remélem, hogy amikor majd találkozunk - és mindkét fényképen látott Dédipapa kinevetgélte már magát azon a "bajusznak" csúfolt valamin, amit én az arcomon hordok - meghallgatják és megértik. Talán megsimogatják a fejemet is. Sőt, titokban azt is remélem, hogy egyikük elvisz egy ingyen körre az Angol Parkba, a hajóhintára, a másik pedig megengedi, hogy teljesen egyedül hajtsam a Szürkét, egészen a kocsmáig.

Halottak Napja

Dédimama korán kelt, begyújtott, aztán feltett egy cikóriakávét a sparheltra. Dédipapát ráér azután ébreszteni, ha kész a kávé, legalább vasárnaponként aludhat szegénykém, úgyis annyi baja van. A lovakkal is, meg a világgal is. Soká lesz még, mire eljutunk a végére - ha van vége egyáltalán. Ráadásul a gyerekek is itt vannak, meg az unokák, és hát az Ember sosem volt valami türelmes, azt meg kell hagyni.

Benézett a Nagyiék szobájába is, de a fiatalok még aludtak. Nagyapa néha úgy horkant megint, mint az Ugró, kint az istállóban - mosolygott a Dédi. Közben elkészült a kávé, levette a tűzről és odahúzott egy lábas tejet, aztán nekiállt kenyeret szelni. Barna kenyér volt: manapság ez a "menő". A Nagyiék nem szeretik, mert a háborúra emlékezteti őket. De Apa oda van érte. A múltkor is azt mondja: "De jó lesz, mikor Anya is megérkezik majd! Együtt fogunk tévézni, közben barna kenyér margarinnal, hozzá langyos kakaó, vagy Nescafé 3in1. Istenem, mennyire jó lesz!"

Dédi meg csak bólogatott, hogy bizony, bizony. Őneki is hiányzott a Dédipapa annak idején. Tévé meg Nescafé ugyan nem volt akkoriban, de attól még újra csak szép időket töltenek együtt a lócán ülve. Az Ember pipázik, vasárnaponként az újságot is elolvassa, szemüveg nélkül, néha hangosan is egy-egy érdekesebb részt. Ő meg kukoricát morzsol, babot, borsót pucol, mikor mi van. Keveset szólnak, de értik egymást így is. Mielőtt Dédipapa hazajött, emlékszik, volt olyan, hogy havonta kétszer is kiment a Születőbe, kereste a sírját a magáé felett. Aztán hazaballagott, sírdogált kicsit és várt tovább.

A reggeli finom illatára mindenki ébredezni, mocorogni kezdett. Dédimama mosolyogva köszöntötte a konyhába belépő Mária mamát, Embere öreganyját, aztán a köhécselő, csoszogó, de örökké mosolygós Szépaput, meg sorban a többieket. Vagy százan szorongtak már a konyhában, mégis mindenkinek jutott hely is, meg ennivaló is.

Micsoda hely ez! - álmélkodott a Dédimama, nem először, mióta hazajött. Odaát semmit se' gondol el az ember abból, ami itt várja, csak fél, meg szomorkodik naphosszat. Meg kérdezget, suttogva, mikor látogatóba jön, a Születő túlsó oldalára. Tercsi-tánti mesélte, hogy az Üknagymama naponta kijárt a Temetőbe, és amikor az Üknagypapa sírját igazgatta, halkan (hogy senki ne hallja meg és nehogy bolondnak nézzék), de azért állhatatosan érdeklődött az Emberétől. Hogy - azt mondja Tercsi-tánti - "Van ott rendes dohányod, te Feri?", meg "Nem legénykedsz nekem, ugyi? Jövök én is hamarosan, aztán jókat halljak rólad, Feri!"

A reggeli után a nők leszedték az asztalt, elmosogattak, elpakoltak. A férfiak bekötötték a lovakat, a fiatalabbak meg, mint a Nagyapa, Nagymama, vagy a sánta Balázs bácsi, addig szedtek virágokat, egész kazallal. Nekik még új volt az Ünnep, amikor évente egyszer mindannyian kimennek a Születőbe, virágokat tesznek a Kapukra és egész estig kint maradnak, hallgatni a többiek imádkozását és nézegetni a túloldalon a milliónyi mécses világát. És persze a fiatalok külön versenyeznek rajta, hogy ki hány mécsest ismer fel a sajátjai közül.

Halottak Napja... - merengett a Dédimama, amíg megkötötte álla alatt az ünnepi kendőjét - mennyire féltem még kislány koromban, mikor a Nagymamáék sírjához mentünk! Vetettem a kereszteket, hogy már Anyámnak kellett rám szólnia. Emlékszel, Mama? - fordult oda az Üknagymamához mosolyogva.

- Hát! - nevetett az öregasszony. - Lehet aztat elfelejteni, kislányom?! Mondja is mindenki itten, első naptul fogva, hogy ilyen rendes gyereke egynek sincs, mint énnekem vagy te!

Azzal egymásba karolt a két öreg, és a Régi Öregekkel döcögő szekerek nyomában, a Világ Minden Halottjával együtt, énekelve elindultak a Születő-Temető felé…

2010 november 1.

- És most kipróbálom ezt az új, abszolút négydimenziós cuccot!- gondolja magában mindenre elszántan az ember. Bedobja a zsetont, és már indul is a menet. Sikítozás, sírás, taps, gügyögés. Néz jobbra-balra, amíg egy csodálatos mell be nem tölti az egész látóterét. Eszik, alszik, beszélget az állatokkal, a tapéta mintáival és a titokzatos konyhai eszközökkel. És persze a barátaival, a Plüssökkel.

Aztán megnyúlik, vele nyúlik a nadrágja, szőrös lesz az arca, és mikor szólna, csak valami nyöszörgés meg vonítás jön ki a száján. Összegörbed, láthatatlannak próbál látszani, aztán mégis, dacosan rohan neki a nyitott tenyereknek. Végül persze újra csak egy csodálatos mell takarja el a kilátást minden másra.

Vannak furcsa, kellemetlen részek is: vicsorgó arcok, fájdalmas ütések, kórházak és temetők szürke képkockái keverednek az első korty tenger-ízzel és a forró szél szagával. Egyre többször fordulna más irányba, de a kontrollerek mintha nem működnének: újra és újra azon a gyártelepen találja magát, meg abban a hatalmas, nyomasztó üvegpalotában. Végül is érdekes…, és talán pont ettől olyan hiteles az egész! - vigasztalja magát.

Közben, mint egy hullámvasút, ami lassan a végére ér, elhalkul a környezet, néha már alig érti, amit mondanak neki az egyre ráncosabb arcú játékosok. Kezd fáradni is. Már végképpen elege van, mikor megszólal a játék végét jelző csengő. "Hála istennek!"

Kissé szédülve lép ki a szabadba. Lassul a pulzus. Megnyugodni látszik, és most jó ez a nagy csend.

De mégis! Annyira jó volt, annyira érdekes!
- Összeszedem magam, és befizetek még egy menetre - gondolja, és határozott léptekkel a pénztárbódé felé indul, beáll a többiek közé.

Már majdnem ő jönne, amikor egy nagy, szőrős és könyörtelen kar nyúl keresztbe előtte, és kipenderíti a sorból.
- Nem tud olvasni? - hallja a morcos hangot - vagy csak potyázni akarna, mi? Mikor tanulják már meg, hogy figyelünk?! Na, takarodjon innen!

Négykézláb áll, taknya a pofontól vérrel keveredve lóg az orrából. Mintha ilyen is lett volna már - jut eszébe egy pillanatra, szinte felvidámodik az emléktől. Aztán lassan felemeli a fejét, a ráncok megsűrűsödnek a szeme körül, ahogyan mereven néz és olvas:

ÉLET-MENET!
EGYSZERI ÉS MEGISMÉTELHETETLEN ÉLMÉNY,
NE HAGYJA KI ÖN SEM!

S. érezte, hogy ez a nap valahogy nem jól kezdődik. Voltaképpen röhöghetne is az ember, ha arra ébred, hogy érzi a végbelét. Viszont az ő korában - még az ő kesernyésen fekete humorérzéke mellett is! - ez már nem tréfadolog. A reggel, vagy nevezzük nevén: a kurva hajnal további része is hasonlóan alakult. A végbél (vagy vastagbél? Netán aranyér?) nem jelentkezett az ágyból való kipattanást követően, viszont volt rohanás, liftnek az orra előtt való elhívása, nemszeretem-találkozás az öregasszonnyal a lépcsőházban, morcos vásárlás a boltban, negyed hétkor, kapkodós szendvicsgyártás... de leginkább hideg és sötét. És havas eső, esős hó, havas szél és szeles eső, belesűrítve mind abba a tizenegy percbe, amíg az utcán volt. És előző nap a sietségben elfelejtett sapkát venni. A vasutassztrájk és a várakozás közben a fagyott kézben sisteregve kialvó cigaretta már csak a bónusz volt, hasonlatos a töviskoszorúhoz. Viszont a töviskoszorúnak volt előremutató jellege, az emberiség szempontjából legalábbis, így azután egy fokkal elviselhetőbb lehetett.

Sötét gondolatok, komor jövendölések és az egyébként ritkán érzett "levanszarvabasszameg!" uralták az elméjét. A kis vigyorgós manó, aki általában győzni szokott a maga "minden rosszban van valami jó" szemléletével, most félénken lapult hátul, a kisagy környékén.
- Na, mit fogsz ebből kihozni, kis köcsög?! - kérdezte S. gonoszul. - Mi lehet a jó a végbélrákkal súlyosbított homloküreg-gyulladásban? Vagy most azon agyalsz, hogy megmagyarázd: hogyan lesz a napi négyszáz forintos veszteségből kényelmi szempontból tekintve nyereség? Hogy az a kurva busz háromszor annyiba kerül, cserébe melegebb és egészen a lakásig visz? Ne fáraszd magad! Tudod: "levanszarvabasszameg!" Inkább találj ki valamit, amit megírhatok délelőtt!

[A manó végül a technológiát állította a mai nap fókuszába. Adott kulcsszavakat is, amiket használnom kell. Ezek a következők: öreg, tudomány, túlélés, természetes kiválogatódás, filozófia és gázszámla. Na, gyerünk akkor, lássunk neki. Néha szünetet tartok, olyankor S. gondolkodik, maszturbál, vasal, dolgozik, reggelizik vagy éppen szarik. (Neki) tetszőleges sorrendben, de semmiképpen sem egyszerre.]


M. Tanár Urat akkor zártam a szívembe végleg, amikor az egyik első előadása előtt két mondatban, kicsit szabadkozva elmagyarázta, hogy azért hozza még mindig (!) DVD-lemezen a filmeket, amiket megnézünk, mert "a pendrájvomra is kiírtam ugyan néhányat tavaly, de sajnos kiderült, hogy a főiskolai gépeken futó rendszer még nem ismeri fel azt a video codec-et, amit az unokám telepített nekem otthon." 83 éves volt akkor. Az előadáson azután a műveltség fogalmáról és a műveltség-eszményben az elmúlt hat-nyolcezer évben beállott változásokról esett szó.

A tudomány az öreg logikus fejtegetése nyomán a szemünk láttára változott mana-rítusból vallássá, majd a vallást kikezdő modern, jóindulatú porcelánbolti elefánttá, hogy végül eljusson a XXI. századi új fétisig, a technológiáig. A használatba vett tudományig.

Régebben a túlélés eszköze volt - mára a természetes kiválogatódás része. Ha igaz a teória, amit egy brit kutatócsoport fogalmazott meg néhány éve, akkor fajunk újabb változás előtt áll. A homo sapiens sapiens újra osztódik, mint egy virgonc baktérium. Lesz belőle egy gazdag, szép, kényelmes faj, akik a mainál nagyobb méretekkel rendelkeznek majd (nem röhög! Általában a testméretekről van most szó!), szőrtelenebb testükkel benépesítik a Földet. Halleluja. A másik fajta csökkenti a méreteit (kevesebb táplálék!), megtartja a szőrét (kevesebb fűtési energia!), és leköltözik a föld alá. Halleluja II. Minderre a kutatók adnak harminc ezer évet, maximum.

Önjelölt amatőr-filozófusként tekintsünk el olyan apróságoktól, hogy a mostani civilizációnk összesen nem áll fenn annyi ideje, mint ami ennek az időnek a negyedét kitenné. Azt se' nézzük, hogy a tudomány már régen elérte az önkiirtási-kapacitásunk sokszorosát, miközben egy kurva Mars-terraformálási kísérletbe sem kezdtünk bele, pedig lehetséges volna, évtizedek óta. Nézzük csak azt: te, vagy én, azaz az "ember" melyik fajtához fog tartozni? Mi dönt majd, ez alatt a harminc évezred alatt?

A válasz bizony: a technológia! Aki használja, az a föld fölött fog maradni. Szőrét elveszti, lába elsatnyul, bőre kifehéredik. Az első jelek pedig már a nyakunkon vannak, még ha nem is vesszük észre. (Persze mi történne, ha észre is vennénk? Semmi...)

S. nem rendelkezik autóval, sem jogosítvánnyal. Nincs karrierje, életpályája, tőkebefektetése - de még egy jó privát kapcsolata sem valami fontos emberrel, aki a hibernálással foglalkozó intézetben dolgozik. Borotválkozik néha, hogy eltüntesse a szőrt innen-onnan, amitől persze a szőr csak egyre erősebb lesz és gyorsabban nő. Az agyműködése kifinomult, mint egy vad, úgy menekül cikázva a fenyegető hideg, éhség és butaság elől. A technológiát megpróbálja csak azért is szolgának tekinteni, ahogyan az "ősök" próbálták, évszázadokkal ezelőtt. Ma például, amikor átázva beért a lakásba, újra megnézte a gázórát. Sokadszor már a hónapban. A meleg nem elég, a gáz meg fogy. Mint egy kutya - vagy mint egy leendő föld alatt élő morlock-ember - járta körbe a lakást. Végre az egyik ablaknál megtalálta, amit keresett. A technológia ott volt, beszerelve az ablakba. Nem a mai, teljesen automata fajta, de már nem is a régi, kilinccsel működő változat, amiről mindig lehet tudni, hogy nyitva van, vagy zárva. Ez a kis kallantyú rá várt: ha itt megböki, amott elcsavarja, akkor megszűnik a kinti jéghideg levegő beáramlása. Ha nem veszi észre, hogy nyári állásból téli pozícióba kell váltani, akkor megfagy, vagy a gatyáját is ráfizeti a fűtésre.

Vagy leköltözik a föld alá már most, hiszen ott mindig egyenletes a hőmérséklet. Minek várni harminc ezer évet, nem igaz?


[Amióta átállítottam az ablak szellőzőjét, egyre jobb idő van. Barátságos itt a földfelszínen. Maradok még egy kicsit. A WC-n ülve eszembe jutott egy érdekes dolog. Tudtátok, hogy Harappa birodalmában senki sem szart a szabad ég alatt, vagy pláne nem a szobában? Bizony: vízöblítéses klozet volt minden házban. Pedig még Krisztus születéséig is hátra volt nagyjából kétezer-hatszáz év!]

2009 január

Kilencedik duma

"Öcsém, ez mind semmi volt, ahhoz képest, ami a Szigeten történt!" - mondta Odú. Fejét csóválva meg-megpiszkálta a benzineshordóban lángoló tüzet egy törött baseball-ütővel. A többi vagány csendben figyelte, várva a folytatást. Tudták, hogy Odú hajlamos néha színezni a történeteket, de az is biztos volt, hogy közülük senki még csak a közelében sem járt annyi - halálos veszélyeket rejtő, de az adrenalint az egekbe pumpáló - kalandnak, mint ő. Pedig nem kisstílű csibész volt egyikük sem: olyanok a lábukat se' tehették be az Olimpia-presszóba. Pláne nem péntek esténként, amikor Odú és a haverjai szoktak ott összejönni. Télen a hátsó boxban ültek, de tavasztól őszig inkább a konyha mögötti kis udvaron dumáltak, mert onnan jól lehetett hesszelni a zsernyákokat. Menekülni pedig mindegyiküknek és minden pillanatban bőven volt oka.

Az elmúlt két hónapban legtöbbször Odú vitte a szót. Előtte nem látták majd' egy hónapig, hát volt mit mesélnie. Legelőször is persze az Akciót, ami után a tervezett zsákmány sokszorosával vághattak neki a haza vezető útnak. Aztán a lövöldözés a görög rendőrökkel, a vihar, amiben eltévedtek a lopott halászhajóval, az anarchista drogosok szigete, ahol a haverok fele majdnem örökre ott ragadt, a kisebb-nagyobb csetepaték a vámosokkal, parti őrséggel, vad albán és görög hegyi pásztorokkal. És hol volt még a találkozás a nyugdíjas kurvával, aki Odút szemelte ki élete párjának, vagy éppen amikor egyfelől a parti őrség cirkálója, másik oldalról meg a sziklák zárták el a menekülésük útját. Amit eddig mesélt, az is hihetetlennek tűnt néha, de a Szigeten történt őrület mindent felülmúlt.

Amikor éjjel megfeneklett a kis csempészhajó a sötét homokpadon, nem tudhatták, hová dobta őket a sors. Lehettek éppúgy egy lakatlan szigeten, néhány kilométerre a szabadságot jelentő nemzetközi vizektől, mint a vízi rendőrségnek a partok mentén ezer számra elhelyezkedő kikötőinek egyikében. Reggel látták meg, hogy a szerencse (azaz ahogy akkor még nem tudták: a balszerencse) egy félig lakatlan szigetre sodorta őket. A füves-köves domboldalon csak egy épületet láttak, egy óriási istálló-szerű valamit. Ember sehol, ahogy persze élelem és ivóvíz sem, már második napja. Alig néhányan maradtak a vagányok közül - amit persze nem mindenki bánt, hiszen ahogy fogyatkoztak, úgy nőtt az egy főre jutó szajré mennyisége.

Ahogy a hajnali fény engedte, azonnal elindultak az épület felé. Ahol épület van, ott víznek és ennivalónak is kell lennie, mondta Odú, a többiek pedig egyetértően bólogattak, pisztolyaikat lóbálták és hangosan tervezgették, hogyan fogják megszerezni az "ellátmányt" ezektől a bunkó kecskepásztoroktól. Nem is sejthették, hogy az akol-szerű építményben az Interpol által tíz éve hiába keresett Kiklo lakik, a Balkán és környéke legvéresebb kezű gyilkosa és rablója. Aki, hogy életét mentse az utolsó, balul sikerült akciója után (amiben életét megmentette ugyan, de fél szemét elveszítette), minden vagyonával erre a szigetre menekült, távol a civilizációtól, rendőrségtől, emberektől. És amennyire lehet, távol a jóslattól, amivel húsz-egynehány éve egy cigány tenyérjósnő kínálta meg a thesszaloniki lebujban a babonás gyilkost: egyszer majd jön egy idegen, és megvakítja, vagyonát elrabolja és választást kényszerít rá: vagy hosszú, kínos szenvedés és halál, vagy a holtig tartó börtön. Az idegen nevét is megmondta ugyan az asszony, de az Kükló számára érthetetlen és kimondhatatlan volt, mint egy külföldi nyelvtörő versike. Azonnal el is felejtette, csak rémálmaiban jött elő, amikor a sötétben egy hang, nagy röhögések közepette üvöltötte a fülébe. Izzadva és rángatózva ébredt ilyenkor mindig.

Az akolba érve először csak több száz birkát találtak. Odú vette észre a rejtekajtót, amelyen egy földalatti luxus-bunkerbe juthattak. Az ajtó ugyan bezárult mögöttük, de ezt akkor nem érezték akkora tragédiának: lekötötte őket a halmokban álló élelem, a márkás italok, a hatalmas fürdőszoba és egy kisebb szobában csak úgy szabadon, a polcokon felhalmozott arany, szabad forgalmazású német és francia államkötvények, euró és dollár, kötegekben. A srácok azonnal összepakoltak, és már indultak volna vissza, keresni a kijutás lehetőségét. Csak Odú gondolta úgy, hogy jobb volna bevárni a tulajt. Hiszen nyilvánvaló, hogy ő maga is gengszter-féle, hozzájuk hasonló, és talán a kifosztása helyett célszerűbb lenne jóban lenni vele, hátha segíthetne hazajutni. De ami Kükló hazatérése után történt, az számára és mindegyikük számára felért a legvadabb rémálommal. Az óriás termetű gyilkos nyilván tett óvintézkedéseket, és már érkezéskor tudhatta, hogy valakik felfedezték a rejtekhelyét. Mire Odúék feleszméltek, az egész föld alatti helyet valamiféle fehér gáz töltötte be. Kiáltozás, köhögés és rohangálás... aztán hosszú, sötét csend. Ébredéskor Odú egy örökre kitörölhetetlen, szörnyű képet látott maga előtt, mintha csak valami harmadosztályú horrorfilmben szerepelne: mindannyian megbilincselve fekszenek a legnagyobb szobában, és egyik társukat a szemük láttára vallatja a félszemű. A vallatás módszere pedig nyilvánvalóvá tette Odúnak, hogy ez az ember (ha még embernek lehetett nevezni az ilyet) nemcsak kegyetlen és kőkemény gyilkos, de egyben kannibál szociopata szörnyeteg is.

Odú itt tartott éppen, a többiek csendben nézték. Senki nem szólt, mert mit lehetne mondani erre. Visszajött, hát nyilván túlélte valahogy, és talán el is mondja mindjárt. Most csak arra tudtak gondolni, milyen lehetett ott bezárva lenni, egy dühöngő őrülttel, várva a kínzásokat, a halált és a két személyes vacsorát, ahol csak egy főre terítenek. Odú abbahagyta a tűz piszkálását, felemelte a fejét, és folytatta. Tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történt: csak kihasználta, hogy a társaságból egyedül ő beszélt görögül. Üzletet ajánlott Küklónak, ha megszabadítja a kötelektől és beszélget vele. Küklo belement az alkuba, hiszen bármennyire is őrült volt, tudta: neki az információ az életét jelenti. Nem tudhatta, vannak-e ezeknek a különös nyelvet beszélő figuráknak társai, esetleg keresik-e őket. Lehettek volna rendőrök is, az Interpol-tól, vagy a CIA-tól. Bár nem úgy festettek: inkább bűnöző kollégának látszottak - de akkor meg éppenséggel a zsaruk is itt lehetnek a nyomukban, veszélyes közelségben hozzá. Odú ezt mind tudta jól, így hát lassan és apró adagokban elmondott ugyan mindent, de arra azért vigyázott, hogy az őrült ne érezze biztonságban magát, és érdeke legyen életben hagyni legalább őt, legalább még néhány óráig.

A többi már rutinmunka volt. Odú italt kért, mire a félszemű is ivott vele. Nyilván meg volt róla győződve, hogy jól bírja a piát. De bírhatta akárhogy: azt senki nem vitatta sem az Olimpiában, sem egész Pesten, hogy Odüráti Tivadarnál senki nem tud többet inni a világon! Odú még csak enyhén kábult volt, amikor Kükló már elvesztette az eszméletét, és mint egy sok mázsás, fellökött szalmabála dőlt végig a bunker padlóján. Odú figyelt és információkat gyűjtött beszélgetés közben. Már tudta, hogy a kijáratot a gengszter egyetlen szemének íriszmintája működteti. Három megmaradt társával odacipelték a félszeműt a szenzorhoz, és ajtót nyitottak. A társak kihordták, ami mozdítható volt, aztán Odú is kilépett. A többiek a darabokra vágást, vagy a kivéreztetést javasolták bosszúnak társaikért, de Odú leintette őket. "Kitoljuk a szemét, aztán visszalökjük a bunkerbe. Ott fog megdögleni - vagy feladja magát rádión a rendőrségnek!" Ez aztán persze még jobban tetszett a fiúknak, röhögve és káromkodva estek neki a magatehetetlen fickónak. Amikor az a fájdalom okozta sokk miatt magához tért, Odú nem állhatta meg, hogy hangosan és görögül a fülébe ordítson. "Ha majd kérdezik a zsernyákok, ki volt az, mondd meg bátran: Odüráti Tivadar készített ki!"

Azután a megdermedt Küklót belökték az ajtón és visszaindultak a partra, a hajóhoz. Annyit még hallottak a szellőzőnyíláson keresztül, hogy bent a férfi őrjöngve üvölt, egyfolytában ugyanazt ismételgetve.
- Mit ugat a vén szemétláda? - fordult Odúhoz Szilva, a csapat bombaszakértője.
- Engem ünnepel a maga módján. - röhögött föl Odú - Azt nem tudom, mit akar jelenteni, de szó szerint ezt üvölti "A jóslat! A sötét! Odirátti Vadar!"
- Az anyja picsáját - mondta erre Szilva, és egy hatalmasat köpött hátrafelé.

2009 november

avagy mi mit jelent?

/hommage á Örkény - folytatás/

Hol volt, hol nem volt, volt többször is két szeretem. Ikertestvérek voltak, úgy hasonlítottak egymáshoz, mint egy tojás. Világ életükben együtt éltek. Mindkettő olyan kis kedves, piros, szomorú szemű szeretem volt, olyan, amilyeneket nap mint nap hallunk az utcán, a parkban vagy éppen az iskolában.

Már nem voltak fiatalok, amikor rájöttek, hogy jó volna kitalálni végre valamit, amitől az emberek is meg tudják különböztetni őket. Elmentek hát a Nádasdy Professzorhoz, és előálltak a kérésükkel. A bölcs öreg azt mondta (aszonta, mer mondhassuk így is...) nekik:

"No ti kis drága szeretem-ek! Majd én segítek rajtatok, csak ne féljetek! Van nálam két kérdés, azt odaadom nektek. Szépen a kalapotok mellé tűzitek, és onnantól fogva mindig mindenki tudni fogja, melyikőtök melyik.

Azzal elibük tett két lapot, színével lefelé. Válasszatok! - mondta nekik hamiskás mosollyal.

A két szeretem tanakodott, aztán választott magának egy-egy lapot. A kalapjuk mellé tűzték, és onnantól fogva így jártak-keltek a világban.

Egyiküknek ez jutott: "De igazán, Béla, szeret maga engemet?". A másiknak meg emez: "Főztem neked májgombóclevest, kisfiam, remélem szereted?"

Ti mit gondoltok, gyerekek, melyikük volt a boldogabb?

A Kő, a Béka,a Fiatalok és a nevetés
(pszeudo-meta-buddhista mese)

*
Ögzal Üpráj eredetileg az Alkotó hetedik szolgája volt. Így is végezte a dolgát: amíg az első hat serényen dolgozott, ő csak üldögélt az elsőnek megteremtett fa árnyékában, elmélkedve. Amikor meg az első hat megpihent, hogy az Alkotóval együtt pihenjen a jól végzett munka felett, Ögzal felkerekedett, hogy megtalálja logikus elmélkedése eredményét, a mozgatókat. Kereste az Elkeseredést, a Reményt és a Nevetést, hogy bebizonyíthassa: ők a Világnak minden értelme.
*
Teremtve lett kő, tűz, fa. Teremtve víz, növény és állat. És ember is, számtalan.
*
Végül, amikor már az első hat szolga az Alkotóval mind öreg teknőseik hátán ültek, integetett is utánuk Ögzal, lelkesen. Addigra az Alkotó végképpen megharagudott rá, és búcsúzóul azt kiáltotta felé:
- Ögzal Üpráj, halljad, mit mondok neked! A Világ készen van és működik. Te semmit sem tettél hozzá, sőt, kigúnyoltad a munkánkat az "elmélkedéseddel", aztán lekicsinyelted örömünket a "keresgéléseddel". Vedd hát tőlem jutalmadat most: Akkor követhetsz minket a mennyei béke örök világosságába, ha három híres háziállatodat befogtad, összebékítetted, és bebizonyítod, hogy valóban képesek létrehozni valamit, amit én nem!
Ögzal csak bólogatott erre, lehajtott fejjel, mint aki mélyen megrendült, s szánja-bánja bűnét. De lehajtott feje csak arra szolgált, hogy eltakarja nevető arcát az Alkotó haragja elől.
*
Ez volt százszor száz éve, az ősidőkben.
*
Ögzal most a fa egyik vastagabb ágán kuporog. Alatta szépséges tisztás, melyet egy csobogó patak szel ketté. Ez a színpad. Minden elrendezve már. A patak széli sima kőlapokon áll az éppen marokra fogható Kő. Első ránézésre csak egy egyszerű kavicsnak néz ki. Mivelhogy az is. Nem messze tőle, a part mentén, a növények közé húzódva ül a Béka. Első látásra rusnya varangynak tűnik. Mint ahogy az is. Hamarosan érkeznek majd a fiatalok is.
*
Nulladik szín, avagy hogyan dolgozik egy eszes alkotó-segéd?
*
- Élettelen, észrevehetetlen, tizenkettő egy tucat kavics vagyok - így szomorkodott a Kő.
- Randa, rusnya, lány-ijesztő varangy vagyok - így búslakodott a Béka.
- Hiába vagyok okos és kedves, ha csúnyácska is egyben. Párt én sohasem fogok találni már - így siránkozott a Lány.
- Mi haszna a puszta szépségnek, bájnak, ha nem jár vele együtt az ész, a szeretet, és a teremtő vágy? Hát hogyan és miért is vennék én párt magamnak a sok üresfejű közül? Hogy lehet, ne is legyen gyermekünk - vagy ha lesz is, az is egy "szép kis butuska" legyen? Világgá megyek inkább. Vagy talán öreglegény leszek, s remetének állok majd - kesergett az okos Fiú.

Ögzal pedig elmondta a Kőnek a mesét a koszos kavicsról, amelyet zsebre tett a vándorlegény, mert megtetszett neki az alakja, aztán a kő durva ruhája anyagától meg tenyere izzadságától évek múltán csillogó gyémánttá fényesedett! Azután mesélt a Békának a mesebeli királylányról, aki apja akarata ellenére sem ment férjhez, inkább elszökött otthonról, aztán megtalálta a csúf varangyot, s hogy szándéka komolyságát bizonyítsa, inkább azt csókolta meg kiszemelt párja helyett - és a varangyból aztán csodaszép ifjú herceg lett a csóktól!
A Lánynak és a Fiúnak pedig egy-egy álmot küldött. Zavaros, megfejthetetlen álmot, hogy azzal bírja rá őket az indulásra.
*
A ravasz szolga most ott kuporog a fán, és vár. Alatta, a fa törzséhez kötözve fúj és prüszköl az Elkeseredés Fekete Macskája. Akkor fogta el őt Ögzal, amikor meglátogatta a Követ, a Békát és - álomképként - a fiatalokat.
*
A Kő az olvadó hólé hátán görgött le a hegyekből, aztán megpihent a patak partján, a simára kopott, lapos köveken. A Béka addigra már ott volt. A patak partján ülve a tiszta vizet leste, amelyben nemcsak az eleségnek való szúnyoglárvákat és férgeket találta meg magának, de saját, rusnya képét is viszontláthatta, bámulva azt naphosszat, barátkozva önnön ijesztő képével. A Lány a falu felől jött, kezében vadvirágokkal, amiket útközben szedett. Koszorút font belőlük, amelyet fejére téve csúnyasága ellenére maga is inkább egy üde, álmodozó vadvirághoz lett hasonlatossá. A Fiú pedig a hegy tetejéről, a sötét barlangból jött, ahol heteket töltött egyedül, egyre csak az Ögzal küldte álom jelentését kutatva. Ott voltak hát, de nem vették egymást észre mindannyian. A Kő csak a Fiút nézte, a Béka nem látott mást, csak a szép ember-lányt, a Lány még levegőt is alig vett, ahogy meglátta a Fiút, aki meg a Békát nézte egyre, összeszűkült szemmel. Akinek olyan füle volt, mint Ögzal Üprájnak, az hallhatta is, mit beszélnek:
- Nézz rám, szegény ember! A tiéd vagyok, csak fedezz fel engem végre! - így könyörgött a Kő.
- Gyönyörű leány! Rusnyaságom csak álca, mely eltűnik, amint megcsókolsz! - pislogott és nyeldekelt hatalmasakat a Béka.
- Milyen okos tekintete van, szinte már egy bölcs öregre vall, pedig a teste fiatal. Ó, bárcsak észrevenne, és nem ijedne meg tőlem, és beszélgethetnénk - sóhajtott magában a Lány.
- Béka... béka... Valamilyen béka volt abban az álomban. Vagy talán teknős volt? Nem emlékszem pontosan...de ez egy égi jel, az bizonyos! - töprenkedett a Fiú.
*
Huss, rebbent a pányva, és Ögzal kezeit dörzsölgette: a hálóban ott vergődött a Remény Zöld Kolibrije.
*
Ögzal ekkor csettintett egyet, és intett a vénséges vén vándor felé. Az Idő bólintott, és megállt. Az Elkeseredés Fekete Macskája felborzolta szőrét, a Remény Zöld Kolibrije olyan sebesen verdesett, hogy a szárnya nem is látszott. Valami furcsa fátyol ereszkedett a tisztásra. A víz csobbant egy nagyot, a Béka ijedten brekegett egy hatalmasat, mire a Lány ránézett és sikoltott. A Fiú észrevette a lányt és felugrott. A Kő a sikoltástól megbillent, és a Fiú lábaihoz gurult. Ögzal pedig türelmetlenül intett az Időnek, mire az öreg kacsintott egyet Ögzálra, visszaintett és továbbindult. A lány a szája elé kapta a kezét, kicsit ijedten. A Fiú nem tétovázott: megragadta a követ, jól megmarkolta és lesújtott vele a meglepett Békára, aztán ledobta a Követ a szétlapult tetem mellé, és a Lány felé lépett.
- Megijedtél tőle? - kérdezte mosolyogva.
A lány csak rázta a fejét és nevetett.
- Egy buta álmom volt nemrégen. Buta, ugyanakkor mulatságosnak is érzem most már, hogy megölted ezt a békát. Tudod, azt álmodtam, hogy egy ifjú megment egy vérengző vadállattól, aztán egymásba szeretünk, elvesz feleségül, én pedig négy okos és szép gyermeket szülök neki.
- Ez az! - nevetett fel a Fiú hangosan, - már emlékszem mindenre: az én álmom szerint kimentettem egy okos lányt egy vadállat karmai közül, és ő azután négy mosolygós fiút szült nekem!
- De hát ez csak egy rusnya és ártalmatlan béka volt - nevetett már a lány is - nem pedig valami félelmetes szörny! Még az is lehet, hogy egy szegény elvarázsolt herceget ütöttél agyon.
- Meglehet - nézett rá a Fiú vidáman - de hidd el, ha egy igazi szörny támadna rád, én azzal is ugyanígy elbánnék.
Azzal mosolyogva, nevetve átölelték egymást.
A Kő kő-nyelven méltatlankodott. A Béka szétlapulva hallgatott, nem csinált semmit. A fiatalok nevetése pedig elnyomta Ögzal pányvájának suhogását. A Nevetés Törpe Elefántja megbotlott, és ormányán csúszva a fa törzsének vágódott. Ögzal úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult, még kapaszkodni is elfelejtett. Lezuhant a fáról, egyenesen az elefántocska hátára!
- Mi a szent szar?! - méltatlankodott az elefántocska, egyre csak nevetve. - Fogadjuk egy döglött békába, hogy a renitens Ögzal Üpraj ejtett engem csapdába, a maga bumfordi módján.
- Ej, te semmirekellő! Régóta vadászom rád is, hogy az Alkotó elé cipelhesselek! De most valahogy még sincs kedvem megkötözni téged.
- Ki lenne szívesebben szomorú vagy komoly, mint vidám? - trombitálta az elefánt. - De ide süss, Ögzal: ha akarod, adok én neked egy majombőrt. Alig használt, igazán alkalmi vétel. Belebújsz, én a hátamra veszlek, a macskát meg a kolibrit is hozhatod, aztán majd így vonulunk az Alkotó elé! Garantálom neked, hogy halálra neveti magát, és nemcsak, hogy megbocsát, de még jutalmat is kapsz majd tőle!
- Miféle jutalomra gondolsz? - kérdezte Ögzál tűnődve.
- Ugyan már, Ögzal Üpráj! Hát hol érzed te igazán jól magadat? Fenn a Béke Csarnokában, az Alkotó, meg a segédei mellett unatkozva - vagy itt a földön, velem, meg az ilyen emberek között, mint ők? - mutatott ormányával az ölelkező, kacagó fiatalokra a Nevetés Törpe Elefántja.
*
Így esett hát, hogy Ögzal Üpráj majombőrbe bújva itt maradt a földön, az emberek között. Az Elkeseredést és a Reményt is száműzte az Alkotó, mert olyan könnyen hagyták magukat elfogni Ögzal által.
A majom - a kis elefánt hátán ülve - azóta is járja a világot. Ahol csak feltűnik az Elkeseredés Fekete Macskája, vagy ahol csak fészket rakna a Remény Zöld Kolibrije, ott teremnek rögtön, hogy befogják őket. Hol sikerül nekik, hol meg nem. De mindig igen jót mulatnak. Az embereken, az elkeseredésen, a reményen - de legfőképpen önmagukon! Mert minden, ami teremtett lény, még ha alkalmanként el is keseredik, még ha ostobán reménykedik is néha, azért csak nevet a végén.
Nevet, és él tovább. Pontosan úgy, ahogyan a két fiatal tette, százszor száz évvel ezelőtt.

Portréféleség - in memoriam M.J.

Elmondom, csak mert érlelődik bennem, tavaly szeptember óta. Akkor volt az első előadása az öregnek. Találkoztunk már korábban is, azaz inkább láttuk, hallottuk (és féltük) távolról, ahogy az akkori másod- és harmadéves egérkékre lecsapott a folyosón. Mint egy héja, mint például az a héja, amelyiket vasárnap láttuk, az országút mellett. Fent ül egy bot, vagy inkább oszlopszerűségen, figyelt, néha elvitorlázott ide-oda a mező fölött, aztán újra csak figyelt.

Jó bőrben volt, tehát biztos, hogy megtalálja az élelmet. És közben figyel, élményeket, információt gyűjt. Nyugis, de élvezetes élete lehet, a többi ragadozó madár talán irigyli kicsit, de nem merik kimutatni, inkább tiszteletteljesen közelítenek felé. Az énekesmadarak kerülik, a kis rágcsálók meg vele ijesztgetik a fiatalokat.

Marci bácsi. Milyen vidáman hangzik így: elképzeli az ember, hogy ki, mi lehet ilyen névvel az öreg. Például jegyszedő a Vidám Parkban, aki negyven éve mosolyog a gyerekekre, fiatalokra a kapunál. Vagy nyugdíjas szaki a sarki szerelőműhelyből, aki a mai napig bejár szombatonként, segíteni a srácoknak. Vagy a szomszéd cipész, akihez nyitvatartási időn túl is leviheted a gyerek kedvenc szandálját. és ő másnap reggel becsönget vele, fent a lift nélküli harmadikon, hogy a kiskölök már aznap is felvehesse, oviba menet.

Marci bácsi igazság szerint Marcz....y bácsi [személyiségi jogok, óh!]. Soha, egyetlen egyszer sem láttam mosolyogni. A többiek sem, ebben biztos vagyok. Ha látták volna, elmondják. Igaz, szigorúan nézni, vagy beszélni sem. Hogy akkor mégis hogyan néz azokra a szerencsétlenekre, akiknek - öntudatos költségtérítéses hallgatókról van szó - van pofájuk öt-tíz perccel a kezdés után bejönni az előadásra, meg aludni, enni, beszélgetni közben? Nem tudom elmondani, még hasonlítani sem, semmi ismert nézéshez. Azt tudom, hogy soha nem szeretném magamon ezt a tekintetet érezni.

Benne van 76 év, két megszerzett diploma minden hátrányos helyzetek, kirekesztés, megaláztatás és akadályozás ellenében, csak azért is. Benne van több, mint három évtized a katedrán, amelyből az első tizenötben hazudni kellett volna, miközben a hallgatóid tőled várják az igazat - majd a következő tizenötben, mikor végre elmondhatnád az igazat, olyanokkal találkozol, akiket valójában már semmi sem érdekel, a papírjukon kívül.

- Hozzám jön? – kérdezi nyolc után pár perccel, a folyosón. Egy évvel ezelőtt még talán elkezdtem volna magyarázni, hogy ugye a Tanár úr is ugyanazzal a busszal jár, egyszer majdnem késtünk már együtt. És hogy itt a kezemben a kávé, azzal ugye nem lehet kollokviumra menni - hacsak nem viszünk egyet a Tanár úrnak is. És beszéltem volna össze vissza, hogy a következő turnusban vagyok, meg a vázlataim, sajnos, hogy átnézném még egyszer. Meg hogy igazán nem sietek… és hát az index, meg a vizsgalap sincs kikérve még, a Gabika vár engemet a tanulmányin...
- Igen Tanár úr. - mondom most egyszerűen. Azért kicsit úgy hangzik ez, mint az Ave Caesar.
- Na, akkor jöjjön be, aztán húzzon.
- Igen.

Bemegyek, húzok, leülök, vázlatolok, bambulok. A többi egérke sápadtan cincogva néz rám: "téged is csak úgy leszólított, elkapott, már a folyosón!? Jajj nekünk, jajj nekünk!". Egy „énekesmadár” ül kint az asztalnál, de elég rekedtesen muzsikál, szó mi szó.

Az arcát nézem az öregnek. Már amikor lehet. Mert néha rendesen a kezeibe temetkezik, úgy bújik el, mintha a tenyere megvédené az áramló hülyeségtől, ostobaságtól, szellemi izzadságszagtól. Se mosoly, se ráncolás, se szemöldökmozgás, se pislogás. Egyedül a gyíkoktól lopott reakciója: ha fontos dolog hangzik el, akár nagyon jó, akár bődületes baromság, akár ő mondta [a nagyon jót], akár a vizsgázó [általában a baromságot], a nyelve lassan, nagyon lassan kibújik a szorosan zárt ajkak közül, kicsit nézelődik, jobbra-balra-jobbra, aztán visszacsúszik, egy alig hallható cuppanással.

Jól vizsgáztam. A nyelve végig a helyén maradt. Az sem zavart, hogy nem jeles, csak jó. A jó, az jó. Tudom, hogy jó vagyok, és nála vagyok jó. Ez a lényeg. Így tudunk nyugodtan és komolyan, férfiasan beszélgetni majd később is még a buszon, vagy a dohányzóban. Sohasem a művelődéspolitikáról, vagy a történelemről. Arra ott vannak a stréberek - akik viszont nem mernek odaállni mellé a járművön, és nem is járnak le a dohányzóba.

Mindig megvárom, hogy kezdeményezzen, akár az indiánok a vének tanácsában. A beszéd, vagy éppen máskor a hallgatás a kor és a bölcsesség miatt járó előjog. Ha elkezd valamit, efféléket mond:

- Mibe kerül ma egy válás, mondja? – ez volt  áprilisban.

- Maga mióta dohányzik? Én amióta az eszemet tudom! Csak amikor alszom, akkor nem. De a múltkor is azt álmodom, hogy szivarozok…

- És miket ír? Szindbád unokája? Jó cím. Ígéretes…

- Van gyereke? Na látja: a többi meg le van szarva, magunk közt szólva. Egy hónapos a legkisebb unokám, tudta…?

És hasonlók. Hiányozni fog. És dühít valami, de nagyon. Miért van az, hogy mindig a legjobb tanárok tartják a legkevesebb előadást, és leghülyébbeket kell a legtovább hallgatni? Ezt valahogy majd tisztázni kellene istennel, amikor találkozunk.

2009

a fájdalom haszna

Nem azért írom ezt, mert ne ismerném a verset, minden fájdalom leghitelesebb megfogalmazását. Bunkó vagyok néha, és valóban, sokszor "a kultúra úgy hull le rólam, mint ruha másról a boldog szerelemben". De soha nem is kelnék versenyre a mondattal: "énnékem pénzt hoz fájdalmas énekem, s hozzá szegődik a gyalázat!".

Egészen nyugodtan mondom, már-már fásultan: nagyon is ismerem a fájdalom egy fajtáját. Az enyémet, a saját-bennem növőt, legyen színes virág, nyugtató-zöld fű vagy csak haszontalan gaz. Nem kell mondanod, tudom: ez a fájdalom semmi Másokéhoz, a Nagy, Egyetemes Fájdalmakhoz képest. Ahogyan örömöm, boldogságom is mérhetetlenül kicsi a világ öröméhez képest - mégis, mennyiszer csordul túl az elfogadható, bennem megtartható szinteken ez is, az is! És akkor is, mindig is: csak az enyém. Én nem akarom ezt szégyelleni, nem akarok olyan világban élni, ahol pária volnék az érzéseimmel, fájdalmaimmal, örömeimmel. Pária - aki az utcán mossa néha véres, néha könnyes, néha ondófoltos szennyesét.

Nem versenyzek a fájdalmammal, sem az örömömmel. Csak annyi a szerény kérésem, hogy megkapjam az engedélyt: fájhasson az ének, hozhasson pénzt, elismerést. Díjat, a legnagyobbat és igazit akár - vagy csak egy meghívást a szomorú füsttel teli talponálló kopott pultja mellé, egy fröccsre. Mindegy.

Hiszen az öröm is ugyanígy tör ki belőlem, megállíthatatlanul, ha eljött és ha eljön az ideje. Engedd hát, hogy a magam módján könnyezzek a voltjaink miatt. Hogy ne csukott szemmel kelljen megfürdetnem arcomat a bánat sötét kútjában. Hogy belenézhessek bármikor a rég-volt-magam arcába.

Mert elengedni nem könnyű, sőt, bizonyosan tudom már, nehezebb, mint megtalálni. És sohasem találhatnék újra, ha a kezeim még tele volnának a tegnap szavaival, képeivel, illataival. A leíratlan fájdalom gombócaival, torkomban, bordáim alatt, gyomromban.

Hazugság volna a Bölcs Remete minden tanítása, példabeszéde és meséje a boldogságról és a szeretetről, és főleg a keresésről, az útról, ha közben cellája magányában epét hányna éjszakánként, őrületig a múlton és az időn rágódva.

Tiszta reggelek kellenek, csípősek, de köd nélküliek. Mint a mostani őszi hajnalok. Ha van bennük fájdalom, hát legyen az rendezett, megélt és megírt fájdalom! Kezelhető kór, olyan, amit felismer az ember a tükörbe nézve, és amit ki tud mosni a szeméből, az álommal együtt.

Azt mondod, ez "nehéz"? Én azt mondom: szinte lehetetlen! De ha sikerül, szabadok leszünk, újra. Talán örökre.

Én tehát írok - Te pedig beszélj. Vagy táncolj. Vagy tégy, amit Te tudsz tenni saját fájdalmaddal. Aztán mehetünk tovább, könnyebben, mint tegnap.

Érted? Ez a fájdalom haszna.

2009 novembe R.

és ismét, szórul-szóra ugyanúgy

2017 szeptemb E. r

Szerelmeim, az az egy
/hommage á J., egy ismeretlen ismerős/

Sokan vannak, az az Egy. Ahogy az egyik-Ő mondja: Jajj, Sanyi, te mindenkit szeretsz! Lesütöm a szememet ilyenkor, de nem a szégyentől, hanem a tehetetlenségtől, hogy nem érti. Hogy Ő sem érti. Hogy pont Ő nem érti!

Igen, mindegyiket szeretem, aki abban a szerelmem-ruhában jár, amit csak én látok.

A Világ legnagyobb szabója dolgozik az Ő ruháikon, és sohasem végez, sohasem lesz készen a ruhájuk. Keresztszálak és futószálak gyönyörűséges egyvelege borítja őket, tetőtől talpig. Nyakuknál szorosan gombolt a ruha, és még a gyönyörű bokájukat is eltakarja.

Nem tudom, hogyan készül ez a ruha, csak azt tudom, miből van, és mennyi ideig készül. (Sokáig. Pontosan egy életen át). Hogy magadra ismerhess, hogy Te is ilyen ruhát hordasz talán - így hát te is a szerelmeim vagy - most elmondom, miből vannak a ruha szálai.

Ami mindent tart, és a bársonyosságot, a libbenékenységet és a finoman leomló súlyt adja, az a megcsalatottság, az elhagyatottság, a reménytelenség és a szeretetlenség. És a félelem mindezektől, és a tudata mindezeknek.

Ami rávetül ezekre a szálakra, átbújva alattuk-felettük, és összetartja a ruhát, az a szeretet, az ész, a szív, a csak azért is élni akarás, a ki tudja, honnan jött erő, a szépség, a pillantás szépsége, vagy akár egy ősz hajszálé, egy anyajegyé, egy eltévedt pihe szépsége a szem alatt, amelyen együvé tartozásunk aktusa után megcsillan valami. Valami, ami lehet a szeretkezés utáni forró, édes izzadtság éppúgy, mint egy szívfájdítóan sós könnycsepp.

Ilyen ruhát hordanak mind a szerelmeim, az az Egy.

Amikor találkozunk, én a legszebb ünneplőmet öltöm fel, amiről azt hiszem, ugyanolyan anyagból készül, mint az övék. De nem: az én ruhám átlátszik, csontomig, velőmig. De csak az látja így, aki szerelmeim egyike.

Látsz engem? Jó. Én is látlak, Szerelmem. És amikor a szemgolyóimmal már egy holló repül, akkor is látni foglak. Ha pedig nekem kell megélnem, hogy kiterítve lássalak, szép ruhádban fekve az utolsó fekhelyeden, bízhatsz benne, hogy azonosítani foglak.
"Igen, Ő az én Szerelmeim, az az Egy. Nézzék csak a ruháját... Látják?!"

Aztán majd elvisznek minket, Téged a föld alá, vagy szétszórva a levegőbe, vízbe, engem meg, aki olyat lát, ami "nincs is", engem egy hosszú pihenőre a Sárga Házba. Pihenhetünk örökké. Te a szép ruhádban, amit csak én látok. Én meg magamban, csukott szemmel, meztelenül-felöltözve várva, amíg eljön a második találkozás napja.

2009