ma 90 éve
néhai nagyapám szopott, kétszeresen is. Fizikailag, hiszen alig múlt egy éves. És másképpen is: még nem tudta ugyan, de volt olyan nagymamája, nagypapája, aki éppen egy éve lett külföldi, pedig ki sem mozdult otthonról, a szomszéd faluból. Csak az a kurva folyó, abból lett határ. Így vannak, így lettek nekem sok egyéb mellett tót atyafi őseim is.
Ehhez vedd hozzá: másik nagyapámnak, mikor megszületett, az apját és a nagyapját tulajdonképpen ugyanúgy hívták, éppen csak egy nüansznyi volt a különbség a Julius és a Gyula között. Így lettem én, néha apró nüanszok miatt is, magyar.
tegnap-holnap
/ma 90 éve – folytatás/
Apa mélyebbre ásta magát a családtörténetben, és most örömmel fedezte fel, majd írta meg nekem, hogy figyeljek oda a hiányzó láncszem problémájára, ami immáron megoldódni látszik, testvérem házasságával. Az esetlegesen frusztráló érzés, miszerint éppen a legnagyobb elszakított területen nem él rokonunk, ezzel eltűnt: van már Erdélyben is Család!
Ahogyan a patakok összefolynak - vagy ahogyan egy bizonyos érmihályfalvai szifiliszes őrült írta valami versében, még a nevezetes dátum előtt:
"Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba." -, úgy válik tökéletesen európaivá, Kárpát-medenceivé a családunk.
Szinte mint egy békebeli viccben. Vagy sokkal inkább egy Örkény egypercesben. Hogyan is hangzana ez:
Megy a Kuegel, a Kütreiber, a Niederleitner, a Sopek, a Jedlicska, a Juracska, a Kodák meg a Patkovics, keresztül a viharos közép-Európán. Megy-mendegél évszázadokon át, míg végül elér a Duna deltához, hogy találkozzon ott a Tréfással.
Hogy? Miféle személyiségi jogok? Ugyan már, kedves Olvasó: hiszen a fentiek mind-mind annyira hétköznapi családnevek, különösen ebben a kombi-nációban! Hát nem?
1920 június 4. – 2010 június 4.
