KÉPES ÜDVÖZLŐLAPOK IRÓNIÁBÓL
(1)
Kedves L.!
Itt "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!". Bár negyven év után is gyüttmentnek érzem magam néha - de ezt ki lehet bírni. Olyan, mint az Élet: végül is ki lehet bírni azt is. Ámbár megjegyzem, eddig nem ismerünk olyat, aki ne halt volna bele a végén - furcsa egy ellentmondás ez!
Sokat sétálgatok a jó időben, Irónia ódon és hangulatos Óvárosában. Rengeteg antikvárium van itt, könyvek, térképek és képeslapok! Szeretem a képeslapokat, különösen azokat, amelyek nem sterilek, hanem valós, régen élt és régen meghalt személyek gondolatait hordozzák a hátlapjukon, néha igen elgondolkodtató mondatokban. Miközben - és ez az igazán megindító ezekben a lapokban! - az elülső, képes felükön mindig valamilyen földöntúli báj uralkodik. Süt a nap, a lefotografált személyek mosolyogva hunyorítanak a magnézium-villanásra, a turisták elégedettek, kipihentek és kövérek, az utcagyerekek boldogan cipelik a hatalmas bőröndöket az idétlen öltözékű dámák után, az urak szivaroznak, a vendéglősök egyesével fújják le a porszemeket a kerthelyiségek asztalairól, és az ember még a feleségeik dúdolását is hallani véli, amint a tegnapi abroszokat mossák és fehérítik a képen nem látható mosókonyha mélyén.
Betelik a levelezőlapom. Egy kedvencemet elküldöm Önnek, kérem, olvassa el! Bizonyos, hogy nagyon tanulságosnak fogja találni. Hiszen Ön is Iróniából származik, még ha nem is az Óvárosban született, mint én magam. A lapot - így képzelem én - egy Hölgy írhatta, akit idegorvosa küldött ide, pihenni, megnyugodni. A másik felén a kép elmosódott, ha nem látja rendesen, leírom Magának.
Az egyik legszebb sikátort látjuk, ami csak létezik Iróniában: a Kapcsolat-közt. Biztosan Maga is felismeri, hiszen járt már arra. A képen persze nem a mostani állapota látható, hanem az egy évszázaddal korábbi. Nincsenek még elektromos vezetékek, nincsenek óriásplakátok, a tetőkön parabolaantennák helyett jóllakott balkáni gerlék ülnek.
A sarokház kapuja előtt egy hosszú szoknyás Nő áll, éppen belépni készült talán a kapun, amikor észrevette a fényképészt. A lencse felé fordulva kecsesen igazítja a haját. Távolabb egy férfi, háttal nekünk, keménykalapban, fekete táskával a kezében távolodik. Talán orvos, esetleg ügyvéd, aki valamelyik házból lépett ki az imént, dolgát bevégezve, és most megy a Fő tér felé, hogy ott konflisra szálljon. Tudja mit? Lehet, hogy temetkezési vállalkozó? Lehet. Az ember azt gondolná, más személy nem is látszik a képen - de azért csak vegye észre a jobb felső sarokban, a ház manzárdablakában az a figurát! Mulatságos, igaz? A fénykép nem ad hangot, nem tudjuk, mond-e valamit, vagy kiabál, sikolt vagy énekel. De az biztos, hogy derékig kihajolva a kapu előtt álló Nőt nézi.
Vajon mi történt a következő pillanatban? A Nő felnéz? Int, és azután belép a házba - és a férfi visszahúzódik az ablakból? Esetleg nem is neki szól a férfi, hanem a távolodó fekete ruhásnak? Az megfordul, cvikkerét feltéve szigorúan mered a tetőablakból lógó emberre, aztán bosszúsan visszaindul, tolláért, sztetoszkópjáért?
Érdekes a kép, ugye? Ahogyan a szöveg is. Vajon meggyógyult-e később az a Nő, aki írta?
öleli kedves barátja:
az irónikuS.
(2.)
Kedves Grófnő!
Szívből remélem, fejfájása és rosszulléte csillapodott, és a Doktor is jó tanácsokkal szolgált felépüléséhez. Kimondhatatlanul várom a pillanatot, mikor találkozhatunk, és a szemébe nézve mondhatom el azt, amivel most csak küszködöm, gyenge és erőtlen szavakkal.
Mivel óhajtja hallani a beszámolóimat, s talán őszintén örül is a kis képeimnek, folytatom hát: ma délelőtt kirándultam, a szomszédos Romantikába, a Világítótoronyhoz. Az út, fel a torony lábáig, szót sem érdemel. A nyár kitombolta magát, a szárazra égett déli domboldalon még a sáskák is csak másznak, ugrálás helyett. A levendulák zörögnek, a vízigényesebb növényeknek csak a puszta csontvázaik vannak már meg.
Körülnéztem a torony előtti térről, távolban, amíg a szem ellát, csak a smaragdzöld, rezzenetlen Tenger, a parti szikláknál egy-két fehér fodorral, tajtékkal. Csend, gondolkodásra és vágyakozásra való csend mindenütt.
Hazafelé a Halpiacon át jöttem, útba ejtve a belvárosi kedvenc antikváriumot. Most céltudatosan keresgéltem, és meg is lett a jutalmam! Nézze ezt a képet: "A Jónás visszatér a tengerről...".
Nem tudom az idejét a képnek, de talán nem is fontos: Odüsszeusz óta ugyanígy térnek meg a Hajósok a hazai kikötőkbe. A jól végzett út örömével - de fáradtan, szomjasan, éhesen. Nemcsak a szárazföld adta ételek, és a friss édesvíz, de leginkább a Nők ölelésének kínzó éhségével. Még a szerető nélküli matrózok is felélénkülnek ilyenkor, ahogy összerezzennek az örömlányok is a várható gyönyörűségektől. Mégis, a legboldogabbak a házastársukhoz hazatérők, hiszen tudja Ön is.
A kép vidám, szinte commedia dell'arte szerű felszabadultságot sugall. A gépek már leállítva, a nagy hajó lustán fordul a dokk felé, a matrózok a fedélzeten és a parton is feszült izgalommal óhajtják hallani a kidobott kötelek surrogását. Mosolyognak, ahogyan mindenki mosolyog a képen, még akiknek az arcát nem is látjuk, azok is.
A Jónás (amennyire jól emlékszem Nagyapám és Emlékezet nagybátyám történeteire) egy helybéli tudóst, egy kutatót vitt a Sarkvidékre, aki visszatérte után az Egyetem egyik tanszékére került, és évek hosszú munkája után alapítója és igazgatója lett az öbölben kicsit délebbre, a régi dokkok környékén még ma is működő Tengerbiológiai Múzeumnak. Ő az ott talán, a Híd parttól távolabbi végén, amint pipával a szájában, összehúzott szemmel vizsgálja a parton várakozó tömeget...
Nem tudom a nevét, így azt sem: azonos-e azzal a Tanárral, aki évtizedekkel később, megbomlott elmével, koldusszegényen és reménytelen lelkiállapotban a Fő téren álló Városháza órájának kismutatójára akasztotta fel magát, a hajnali, sós szélben, mint egy szárított lazac lengedezett, el-eltakarva az óra alatti vésett feliratot: "Tempus fugit".
Talán Ő, talán egy másik, tudós vagy művész rokona, talán valaki más. Egy biztos: a képen jól láthatja, hogy a Polgármester, az a cilinderét könnyedén a kezében tartó, pofaszakállas, joviális figura, egyedül áll a sebtében összetákolt emelvényen. Felesége, a szépséges Polgármesterné helye üres. Azt mondják - azt mondja Valóság nagybátyám is, vizenyős szemével szomorúan bólogatva az asztalon álló üres fröccsös-poharak felett -, hogy a Nő még a hajnali felbolyduláskor tűnt el a Városból. Akkor hozta a hírt egy fürge lábú, és jó szemű fiúcska, hogy a hajnali derengésben a Jónás alakját látta kibontakozni, fentről, a Világítótorony dombjáról.
Mindenki vidám tehát a képen, minden természetes, boldog, logikusan ünnepszerű. A Polgármesteren sem látszik csalódottság, sem féltékenység, de még csak aggodalom sem: mint aki nem is hozza összefüggésbe Felesége eltűnését a Tudós hazatérésével. És ha megkérdi, hol van a Nő most? Nos, megkérdeztem ugyanezt Valóság Bácsitól is.
"Senki sem tudja azt, azóta sem", mondta az öreg. "De mit számít mindez, fiam?! A Város él, lélegzik, gyarapodik. Van már Múzeumunk is, és a kis boltokban régi fotográfiákat vásárolhatnak a borzongásra és romantikára vágyó turisták. Minden jó így, ahogyan van."
Ha úgy gondolja, szavaim jól esnének az este, kérem, használja a telegráfot.
őszinte híve - s annál valamivel tán több,
S.
(3)
A karneváli anzix
Kedves Grófnő!
Tegnap estére valahogyan egy édes-melankolikus hangulatba kerültem, talán ebben Magának, elvi közelségének és gyakorlati hiányának is nagy része volt. Éjszaka indultam el, amikor a Városunk igazi kisváros. Éjjel zárt kapukkal, a kivilágítatlan sikátorokban háborítatlanul bagzó macskákkal, a Fő téren pedáns renddel és tisztasággal várjuk errefelé a hajnalt, a turistákat, a nyáron hűsítő, télen meg párás meleget hozó reggeli fuvallatokat. A ponyvával letakart színpadnak támaszkodva szivaroztam, és a közeli lámpa fényénél nézegettem a képeslapot, amit most Önnek küldök. Egy régi Karneválon készült a fotográfia.
Alkonyodik, a kép az utolsó pillanatban született, amikor még elég fényt ad a lenyugvó Nap maradéka és a magnézium villanása. Utóbbi megzavarhatta kicsit a szereplőket, ez az imitt-amott feszült arcvonásokból és a némileg kényszeredett mosolyaikból érezhető. Ők már az est érkezését várják, pillanatokra vannak a beteljesüléstől, amikor az összebújt táncospárok, maszkjaikat még magukon tartva, egy elsuttogott szóval leplezik le magukat partnerük előtt.
Fáradtak, hiszen egész nap zajlottak az események: takarítás, csinosítás, készülődés délelőtt, hatalmas sütés-főzés délben, aztán zene, tánc, színpadi előadások váltogatták egymást az alkonyatkor kezdődő álarcos táncmulatságig. Az idősebbek már csak üldögélnek a körben összehordott százféle széken, padon, lócákon, és a fiatalokat vizsgálják: találgatják, melyik álarc alatt melyik eladó lány vagy kérősorba lépett ifjú rejtőzhet. Még az öregek sem vetik le azonban a maskarát - noha természetesen az asszonyok megereszkedett melle, vagy a férfiak jellemző pocakja mindent elárul a tulajdonosaik kilétéről, ahogyan egy-egy kendő, vagy jellegzetes nadrágtartó is, ugyanígy. Ám a hagyomány figyel, és csak annyit enged, hogy a házastársak, az érett férfiak és gyermeket szült asszonyok már csak szemüket eltakaró álcát viseljenek. A fiatalok azonban tetőtől talpig álruhába bújva gyülekeznek a tánctéren, alakjuk egyforma: egészséges, fiatalos, a párosodás előtti harcra, a nemzésre és a szülésre kész vadmacskák ők mindannyian.
Párokba rendeződtek már, legalábbis nagyjából. Két alak áll valamennyire külön a többiektől. A kép középpontjában egy nemesasszony, lila ruhában, aranyszőke hajjal (mindezt persze csak Valóság nagybátyám elbeszéléséből tudom, hiszen a kép fekete-fehér, mint minden régi fotó). A kép egyik szélén pedig egy erdész, vagy erdőkerülő, sőt: talán maga Robin Hood, személyesen. A fiú szeme kivillan a fekete álarc mélyéről, és látszik, hogy ő az egyetlen, aki tudomást sem vesz a fotográfus mesterkedéséről, csak kitartóan bámulja a középen álló Nőt.
A párok elrendeződnek a következő percekben, szinte halljuk, ahogyan a hegedűs utolsókat pattint a húrokon, a bőgős lába közé igazítja a hangszerét, az iskolából kihozott pianínó mögött pedig Sztrovacsek, az Eric Satie-nak maszkírozott középkorú könyvelő meglibbenti frakkja szárnyait, ahogyan félig felemelkedik ültéből, és lendületből visszaülve a billentyűkre csap.
Mit gondol: vajon fognak-e táncolni a következő pillanatban?
ÖleléS.
(4)
Imádott L.!
Gyorsan kellett távoznom a Városból: az okát nyilván jól tudja. Nem volt időm lapot választani a levelemhez, de a bőröndöm rámolása közben ráakadtam egy gyöngyszemre, a komód tetején. Itt, ebben a helyiségben töltöttem el felnőtt életem jelentős részét, mégsem vettem észre eddig a lapot. Valóság bácsikám, és a drága Remény néni azóta tartja rendben nekem a kis padlástéri manzárdszobát, amióta csak szüleim halála és a fővárosba való költözésem óta először látogattam haza. Évtizedeken át aludtam itt, amikor nyaralni, telelni, vizsgát, válást kiheverni, alkotói válságot elmulasztani, vagy egyszerűen látogatni, feltöltődni jöttem a Városba. Most, hogy tudom: egy jó darabig távol leszek, és csak hosszú, részletes leveleket tudunk majd váltani a Bácsival és a Nénivel, van bennem egy kis félsz, minek is tagadnám. Maga már járt ezen az úton, amikor elköltözött, tudja, miről beszélek.
A kép! A fotót Valóság bácsi készítette. Ez nem képeslap, hanem családi fotó. Rólunk, részben rólam is szól. Én nem vagyok a képen, "még úgy sem", mondta a Bácsi mosolyogva. Anyám hasa normális, lapos és csinos, mint a korabeli menyasszonyoknál ez illendő volt. Van némi elfogódott zavar a tekintetében, mint aki az utolsó pillanatban erősen gondolkodik. Néhány perc, talán fél óra lehet még hátra abból az életéből, amit Lányként töltött. Apám jön, és elsodorja, elviszi magával, ismeretlen, később néhol rémületes utakon, szakadékokon, vízeséseken át a Csúcsra - ahol majd elválnak, hogy ki-ki egyedül jöjjön le a hegyről, a maga kőtábláit szorongatva idősödő kezeiben.
Rajtuk kívül mindenki ott van a képen - kivéve persze Valóság bácsit, hiszen Ő fotózott! Később, a hivatalos fotográfus készített nagy családi tablókat, de azok elvesztek, elégtek, némelyikük meg egyszerűen összetépődött valamely perpatvarok során...
Ön persze nem ismer minket, néha azt hiszem, még engem sem. Vagyis: nem eléggé... Nem tudom én sem: van-e testvére, például - pedig meg akartam kérdezni, amikor a hóesésről mesélt éppen, kezében kezemmel. De látja: elkalandozom! A fotót akarom leírni, mögéje vezetni Önt, bele abba, ami a színfalak mögött van. No, nem mintha annyira érdekes volna. Nyugodt lehet benne, hogy családunk legérdekesebb tagját kapta meg. Hogy ajándékként vagy átokként? Ki tudja azt még olyankor, amikor egy kép elkészül? A Nagyszülők boldog fáradtsággal néznek, bele a kamerába. Magukban talán imádkoznak is, az időért, és Értem. Nem ismernek még, de máris én vagyok a kedvencük. Mert értelmet adok az életüknek, fiuk vagy lányuk elengedése után. A fiatalabbak, nagybátyáim, nagynénéim: ők inkább a Párt, vagy egymást nézik, izgatott várakozással. Fojtott erotika ugyanúgy ül némelyikük tekintetében, mint vágy, irigység, vagy őszinte boldogság. A jövőt senki sem tudja, nem is sejti. És nem is bírálja, nem is kárhoztatja senki.
Boldog a család. És még Nekem, aki már csak Valóság bácsi meséit, meg Remény néni süteményeit élvezhetem mára, minden és mindenki a föld alatt rohad, még nekem is mosolyt csal az arcomra a kép. Boldogok voltak, ott és akkor. Hogy mi jött utána, kit érdekel!
Először magammal akartam vinni a fotót, hogy megmutassam Magának is. Aztán végül visszatettem a komódra, ahová tartozik. Ha egyszer majd újra itt leszek, elővehetem. Mikor jövök majd? Talán csak egy temetésre. Valóság bácsi, vagy Remény néni temetésére. Vagy, amennyire érzem az ő kapcsolatukat, talán a legvalószínűbb, hogy kettejükére. Ha egyedül jövök, majd ezt a képet fogom a kezembe, amikor a ravatalozónál engem is lefényképeznek. "Egész családja siratja Valóságot és Reményt", lesz talán a kép címe. És az unokáink majd jót nevetnek rajta, ahogyan itt, Iróniában szokás, egy ilyen vicces temetési fotót látva.
Ha viszont együtt jövünk, maga majd levetkőzik a temetés estéjén, aztán amikor glóriáját is az éjjeli szekrényre tette, de még vár, hogy megajándékozzon a legdrágább kincsével, ahogyan szokott esténként, így öreg korunkban is, akkor, abban a mennybéli halott-élő pillanatban majd hozzám fordul, és azt mondja, a képpel a kezében: Sándor! Meséljen nekem, kérem a Családról, Valóságról és Reményről...
Én pedig természetesen mesélek majd, ujjaim közben egyszerre játékosan és megélt szenvedélytől részegen járják körbe még mindig gyönyörű testét, amíg csak meg nem érkezik a reggeli szellő a tenger felől.
ÖleléS.
2009-'10
