írásblog

VII
(ráadás)

A Kétely

Az egész Meneaf könyvtárszobájában kezdődött, az első majdnem-őszi napon. Mindegy persze, hogy mikor kezdődött, és a hol kezdődött? kérdésnek is csak a személy miatt volt jelentősége. (Egyébként köztudomású, hogy a Fámák nem szólítják egymást nevükön, csak a többiek használnak azonosítót, hogy megkülönböztessék őket egymástól. Ő minden mondatát így kezdte, kicsi Fáma kora óta: "Megmondom Neked a Frankót, ..." Így lett Meneaf.)
Bement a szobába, ahol ott volt minden tudás, könyvekbe kötve, betűrendbe rakva, csoportosítva. Minden hét csütörtök délutánján rendet rakott, leporolta a polcokat és a könyveket, hogy ha valakinek szüksége lenne valamilyen tudásra, tisztán adhassa a kezébe a megfelelő könyvet. Sohasem jött hozzá senki, sem tudásért, sem másért - és soha nem is adott volna könyvet kölcsön, senkinek. De a Fáma élete már csak ilyen. Nem könnyű...

Aznap Meneaf észrevett valamit. Már az rettenetes érzés volt, hogy nem tudta, mi az?! Hiszen azért Fáma, hogy mindent tudjon... és most éppen Ő, Meneaf? A hideg borzongás a bőrén: mintha Valaki, egy láthatatlan Lény, aki jégből és apró tüskékből szőtt ruhában járt volna, mintha egy ilyen nyugtalanító alak suhant volna ki mellette az ajtón, amikor ő belépett. Szinte érezte a huzatot, a Valaki érintését a vállán, és a szobában hagyott bűzt és rendetlenséget. Rendetlenség, ami egyenlő a Bizonytalansággal, s ezáltal a megmagyarázhatatlannal, a nem-tudás-csak-sejtéssel. A Könyvek a helyükön voltak, szemmel nem volt semmi látható. Meneaf aznap nem takarított (máris kifordult sarkából a Rendszer!), hanem kiült a tornácra, és gondolkodott. De mivel tudása nem volt, Könyve nem volt, amiben utánanézhetett volna a "jég- és tüskebőrű, láthatatlan Lény" címszónak, nem is juthatott semmire.

Még aznap következett a második eset. Az is nyugtalanító volt, legalábbis annak, aki elszenvedte. Egy fiatal, életerős Remény szállt le a tisztásra, a Remények egyik kedvenc tollászkodóhelyére, a Nagy Tölgy villám égette oldalágára. Lebegtette a szárnyait, búgó hangjával gyakorolta a kábítást, az elandalítást. Csőrét csattogtatta, nem támadóan, inkább egy szenvedélyes táncra hívó kasztanyetta hangján. Remek testű példány volt, afféle Szép Remény. Aki hallotta - a Dulimanók persze nem, hiszen ők süketek! - azonnal megérezte a bizsergést a gyomrában, és a fojtogató, fülledt nyári hangulatot, amelyben elbambul Ember, Állat, de még az óvatlanabb Fáma is, és "reménykedni" kezd. Azután egyszerre megmerevedett, szárnyai kitárva maradtak, csőre két csettintés között félúton megállt. Megérezte a jeget, a tüskéket: mintha egy felhő vonult volna át az égen. Egy sötét, akár havat is hozó viharfelhő. Mi ez?, kérdezte magától a fiatal Remény. Ereje elhagyta, lassan összekucorodott, mint egy beteg galamb, és tétlenül nézte, ahogyan a díszes faroktollai közül kettő is önálló életet élve a föld felé hullik, lassú köröket írva le a levegőben.

A tollak a fa tövében értek földet, nem messze egy Kis Virágtól. Természetesen nem volt egyedül a Virág: ahogyan az emberemlékezet óta történik, egy Dulimanó aludt mellette, őrizve a Kis Virágot, álmaiba fogadva a színét és az illatát, hogy cserébe a virág árnyéka az arcára boruljon, mint egy védelmező ernyő. A Dulimanó teljesen átlagos volt, álmában mosolygott, és néha simogató mozdulatokat tett a kezével, néha meg kedves kis hangocskákat, mormogást és dúdolást küldött a világba, ami mind a szeretetről és a hagyás szabadságáról szólt. (Sajnos csak Dulimanó és virágnyelven voltak érthetőek ezek a hangok - de ez a Világ baja volt, nem az övék.) Most azonban felébredt ő is, és csodálkozva nyitotta ki barna szemeit. Valami történt. A Kis Virág hajladozott, mint egy összekötözött lábú vívó, aki egy tőrrel a kezében próbálja megvédeni magát a karddal rárontó szörnyetegtől. A Dulimanó felült, és nézett. Nem hallottak, ez igaz, cserébe viszont a látásuk élesebb volt mindennél. Még a szeretetet is látták, és annak hiányát is. A hiány úgy rajzolódott ki a háttérből, mint egy beégett fotó negatívján egy arc: élesen elkülönülve a háttértől, fájdalmasan lobogva. Még sosem látott ilyet, de mivel figyelt az iskolában, és jól az eszébe véste, mitől kell óvakodnia és mit kell elkerülnie, nem félt az árnyéktól. Felült, kinyújtotta az egyik kezét, tenyerével felfelé. Éppen úgy, mint amikor egy pillangót látunk repkedni, és szeretnénk, ha minket választana a leszálláshoz. Nem szólt - ilyenkor nem kell szólni! - csak figyelt, és mosolygott. A Kis Virág abbahagyta a hajladozást. A Remény érdeklődve nézett. A tisztás szélén ott állt Meneaf is, egy fényképezőgéppel a kezében. A Dulimanót ez mind nem érdekelte. Tartotta a tenyerét. A jeges-tüskés láthatatlan leszállt. Nem tudni, mit csinált, nem tudni, mit mondott, és azt sem tudni, mit értett a Dulimanó furcsa hangjaiból. Meneaf kattogtatta a gépet, bár jól tudta: előhívás után sem fog látszani más, mint a Virág, a Dulimanó és a kép felső sarkában a Remény. Azután egyszerre kisütött a nap, Meneaf elégedetten sarkon fordult, a Remény szárnyra kapott, a Kis Virág kibontotta szirmait, a Dulimanó pedig visszafeküdt, aludni tovább.

Minden rendben volt. Csak a kis Virág, és a többi Dulimanó (ha lett volna éppen ott másik, és ha nem lennének amúgy teljesen süketek mindannyian) értette volna, amit elalvás előtt mondott, félhangosan.
"Ez volt hát a rémisztő Kétely, a jégbőrű, tüskés ruhájú, láthatatlan Rém...?! Egész értelmes fickónak tűnt. Hiszem rögtön megértette, hogy a Fámákat hiába is ijesztgetné, a Remények tollait hiába is tépkedné, a Virágokat hiába is próbálná kitépni a földből: nem tudják, ki Ő, nem látják, nem értik, mit miért tesz. És igaz minden, amit tanultunk az iskolában! Ha jön a Kétely, és nem csapkodsz, nem izegsz-mozogsz, hanem hagyod, hogy ő maga válasszon ki, és üljön a tenyeredre, akkor még súlya sincs. És nem csíp, nem harap. Csak beszélgetni akar, kérdezni, kíváncsiskodni. És ha megmondtad neki, ki vagy, mit gondolsz és mit érzel, akkor bólogat, és megy, ahogy jött. Egyáltalán nem gonosz, és nem akar semmi rosszat. Hiszen csak azt teszi, ami a neve: kételkedik. Amikor meg felismeri az igazi Biztonságot, a Szabadság biztonságát, akkor elrepül, hogy máshol vadásszon. Ott, ahol nincsen biztonság, szeretet és szabadság. Ez is, hogy elrepült. És nem is fog visszajönni, egy jó darabig bizonyosan."

A hegyek mögött kikukucskált az Ősz, intett a Nyárnak, küldött néhány száraz falevelet a langyos szél hátán. Üzenet is volt a leveleken: Mindjárt jövök! Mindenki értette, és tette a dolgát: a Fámák előszedték a szőlőszürethez szükséges dolgokat a pincéből, a Remények nekiláttak összegyűjteni a vadvirágok száraz, selymes és meleg ruháit a téli fészekhez, a Virágok előkészültek a begubózáshoz. A Dulimanók... ők csak megkeresték a virágmintás takaróikat, hogy holnaptól azokat terítsék a földre, a derekuk alá, amikor kifekszenek a rétre, nézelődni és gyakorolni a szeretetteljes élnihagyást.