írásblog

VI.

Van egy domb, ami mellett a legszebb Kis Virágok nőnek mindig, ami mellé a legjobban szeretnek feküdni a Dulimanók. Ez a domb magasabb, mint ők, magasabb még egy Fámánál is. Mohás a kő, barátságosan puha, fekvésre csábító. És emlékeztet Valamire, Ami... Ezt a Valamit azonban csak a Remények látják, odafentről. És bármilyen vidám, nevetős minden Remény, bármennyire magasan repülnek, egy másik dimenzióban, mégis: amikor erre szállnak, mindig esik néhány csepp eső a kőre, és mellette a Kis Virágokra. (A Remények szeméből hullik, az ő könnyük az, hát persze...)
Mit látnak odafentről, ami ilyen szomorú? A Múltat látják, ami egyben a jelen és a Jövő is. Az állandó MOST-ot. Az pedig egy nagyon nagy szívű Dulimanó, aki egyszer lefeküdt egy Kivételesen Szép Kis Virág mellé, a földre. És nem is akart fölkelni onnan soha már, annyira tetszett neki a hely. Nem mozdult, csak feküdt, tavasztól őszig, téltől nyárig. Nem evett, nem ivott, csak feküdt és gyönyörködött a Virágban, amikor nyitva volt a szeme, vagy álmodott a Virágról, amikor csukva volt a szeme. Meddig tartott ez? MOST is tart, hiszen ez a Múlt, a Jelen és a Jövő! Csak közben a Dulimanó már nem él, ahogyan az a régi Kis Virág sem. Egy domb lett belőlük, amin minden évben új réteget képez a por, az új virágok magja, a Remények könnye és a tavalyi Virágok elszáradt teste. Így nőtt akkorára az a domb, hogy magasabb már, mint egy Fáma.
Mohája puha, alvásra csábító. Rajta a Virágok: a legszebbek a környéken. Csak a Fámák nem szeretnek oda járni, mert azt mondják: olyan szomorú arrafelé, olyan "megmagyarázhatatlan" érzés fogja el őket. És utána, amikor hazatérnek a télen fűtött, nyáron hűtött házaikba, mindig inniuk kell valamit, és felhangosítani a rádiót, hogy ne érezzék rosszul magukat.
Csak a Dulimanók tudják, hogy mindez ostobaság. Mert ha úgy is történt minden, ahogyan a Remények mesélik, akkor is Mind-Egy.
A Kis Virág az Kis Virág, a Dulimanó az Dulimanó, a Remény az Remény. A Kő pedig csak egy Kő.