III.

Olyan igazi, "első" tavaszi nap volt, amikor mindenki kimegy a szabadba.

A Fámák ásnak, méregetik a virágágyások helyét, számolgatják mennyi fólia, trágya kell majd a Kertbe. A Remények visznek magukkal egy könyvet, és egy fa törzsének támaszkodva olvasnak, aztán elbóbiskolnak a friss levegőn, és tovább álmodják a történetet. A Dulimanók pedig egyszerűen csak sétálnak, amíg találnak egy tavaszi virágot, ami mellé lefekhetnek, és nézhetik az eget.

A Remény egy emberi könyvet vitt magával aznap. A szabadságról, és a megmondásról szólt. Hogy mi a szabadság, hogyan élhetnek az emberek szabadon, hogyan szerethetik a másik embert. És hogy mikor kell megmondani valamit, és hogyan. És hogy ez mennyire fontos. Meg hasonlók. A Remény nagyon szerette az ilyen könyveket, meg az embereket is. Úgy olvasta a történeteiket, mint... mint, mondjuk az emberek olvassák ezt a történetet, Fámákról, Reményekről és Dulimanókról. Annyira tetszett neki a szabadság, és a megmondás, hogy még a nyála is kicsordult, miután elaludt, a könyvvel az ölében.

Így talált rá a Dulimanó. Kíváncsi volt, mi lehet az, amitől ez a Remény ilyen jót álmodik. Persze egy Dulimanó nem tud olvasni - így meg kellett várnia, amíg felébred a Remény.

Türelmesen várt hát. És amikor a Remény felébredt, el is mondta a szabadságot, és a megmondást. Hogy a szabadság akkor jó, ha nem bánt mást, és a megmondás meg akkor jó, ha soha nem tartjuk magunkban, még ha rossz is a másiknak, amit éppen mondunk.

A Dulimanó persze nem értette ezt az egészet - azt meg végképpen nem, hogy egy ilyen komoly Remény ugyan mitől van oda ennyire ezektől a gondolatoktól? Azt persze nem tudta (a Dulimanókat senki nem az éles eszükért szereti ám...), hogy a Remény olvas az ő gondolataiban is. Ezért kicsit csodálkozott, amikor az azt mondta:
- Látod? Nem érted, de mégsem akarod megkérdezni, mit jelent ez az egész, mert nem akarsz megbántani egy Reményt. Igaz?
- Igaz - ismerte el egy Dulimanó. - Ez akkor most baj? Hogy nem tudok megmondani? És hogy nem értem? Lehet, hogy még szabad sem tudok lenni?
A Remény nagyot nevetett, és a fejét csóválta. Aztán szeretettel nézett a kis Dulimanóra.
- Nem, erről szó sincs. Ezen mosolyogtam álmomban, tudod? Hogy az emberek milyen egyszerűen látják a dolgokat, és mennyire szeretik a szabadság és a megmondás kapcsán ráerőszakolni a gondolataikat a többi emberre. De ez sem a Reményekre, sem a Dulimanókra nem vonatkozik. Te csak viselkedj úgy, ahogy akarsz. Az a Te szabadságod.

Azzal a Remény vidáman intett a Dulimanónak, szárnyra kapott, és dúdolva elvitorlázott a semmibe.

Egy perc múlva egy Fáma a közeli kertben azt motyogta maga elé: "És egy új madárijesztőt is fel kell állítanom, különben minden Remény az én kertemet fogja dézsmálni!"