Portréféleség - in memoriam M.J.

Elmondom, csak mert érlelődik bennem, tavaly szeptember óta. Akkor volt az első előadása az öregnek. Találkoztunk már korábban is, azaz inkább láttuk, hallottuk (és féltük) távolról, ahogy az akkori másod- és harmadéves egérkékre lecsapott a folyosón. Mint egy héja, mint például az a héja, amelyiket vasárnap láttuk, az országút mellett. Fent ül egy bot, vagy inkább oszlopszerűségen, figyelt, néha elvitorlázott ide-oda a mező fölött, aztán újra csak figyelt.

Jó bőrben volt, tehát biztos, hogy megtalálja az élelmet. És közben figyel, élményeket, információt gyűjt. Nyugis, de élvezetes élete lehet, a többi ragadozó madár talán irigyli kicsit, de nem merik kimutatni, inkább tiszteletteljesen közelítenek felé. Az énekesmadarak kerülik, a kis rágcsálók meg vele ijesztgetik a fiatalokat.

Marci bácsi. Milyen vidáman hangzik így: elképzeli az ember, hogy ki, mi lehet ilyen névvel az öreg. Például jegyszedő a Vidám Parkban, aki negyven éve mosolyog a gyerekekre, fiatalokra a kapunál. Vagy nyugdíjas szaki a sarki szerelőműhelyből, aki a mai napig bejár szombatonként, segíteni a srácoknak. Vagy a szomszéd cipész, akihez nyitvatartási időn túl is leviheted a gyerek kedvenc szandálját. és ő másnap reggel becsönget vele, fent a lift nélküli harmadikon, hogy a kiskölök már aznap is felvehesse, oviba menet.

Marci bácsi igazság szerint Marcz....y bácsi [személyiségi jogok, óh!]. Soha, egyetlen egyszer sem láttam mosolyogni. A többiek sem, ebben biztos vagyok. Ha látták volna, elmondják. Igaz, szigorúan nézni, vagy beszélni sem. Hogy akkor mégis hogyan néz azokra a szerencsétlenekre, akiknek - öntudatos költségtérítéses hallgatókról van szó - van pofájuk öt-tíz perccel a kezdés után bejönni az előadásra, meg aludni, enni, beszélgetni közben? Nem tudom elmondani, még hasonlítani sem, semmi ismert nézéshez. Azt tudom, hogy soha nem szeretném magamon ezt a tekintetet érezni.

Benne van 76 év, két megszerzett diploma minden hátrányos helyzetek, kirekesztés, megaláztatás és akadályozás ellenében, csak azért is. Benne van több, mint három évtized a katedrán, amelyből az első tizenötben hazudni kellett volna, miközben a hallgatóid tőled várják az igazat - majd a következő tizenötben, mikor végre elmondhatnád az igazat, olyanokkal találkozol, akiket valójában már semmi sem érdekel, a papírjukon kívül.

- Hozzám jön? – kérdezi nyolc után pár perccel, a folyosón. Egy évvel ezelőtt még talán elkezdtem volna magyarázni, hogy ugye a Tanár úr is ugyanazzal a busszal jár, egyszer majdnem késtünk már együtt. És hogy itt a kezemben a kávé, azzal ugye nem lehet kollokviumra menni - hacsak nem viszünk egyet a Tanár úrnak is. És beszéltem volna össze vissza, hogy a következő turnusban vagyok, meg a vázlataim, sajnos, hogy átnézném még egyszer. Meg hogy igazán nem sietek… és hát az index, meg a vizsgalap sincs kikérve még, a Gabika vár engemet a tanulmányin...
- Igen Tanár úr. - mondom most egyszerűen. Azért kicsit úgy hangzik ez, mint az Ave Caesar.
- Na, akkor jöjjön be, aztán húzzon.
- Igen.

Bemegyek, húzok, leülök, vázlatolok, bambulok. A többi egérke sápadtan cincogva néz rám: "téged is csak úgy leszólított, elkapott, már a folyosón!? Jajj nekünk, jajj nekünk!". Egy „énekesmadár” ül kint az asztalnál, de elég rekedtesen muzsikál, szó mi szó.

Az arcát nézem az öregnek. Már amikor lehet. Mert néha rendesen a kezeibe temetkezik, úgy bújik el, mintha a tenyere megvédené az áramló hülyeségtől, ostobaságtól, szellemi izzadságszagtól. Se mosoly, se ráncolás, se szemöldökmozgás, se pislogás. Egyedül a gyíkoktól lopott reakciója: ha fontos dolog hangzik el, akár nagyon jó, akár bődületes baromság, akár ő mondta [a nagyon jót], akár a vizsgázó [általában a baromságot], a nyelve lassan, nagyon lassan kibújik a szorosan zárt ajkak közül, kicsit nézelődik, jobbra-balra-jobbra, aztán visszacsúszik, egy alig hallható cuppanással.

Jól vizsgáztam. A nyelve végig a helyén maradt. Az sem zavart, hogy nem jeles, csak jó. A jó, az jó. Tudom, hogy jó vagyok, és nála vagyok jó. Ez a lényeg. Így tudunk nyugodtan és komolyan, férfiasan beszélgetni majd később is még a buszon, vagy a dohányzóban. Sohasem a művelődéspolitikáról, vagy a történelemről. Arra ott vannak a stréberek - akik viszont nem mernek odaállni mellé a járművön, és nem is járnak le a dohányzóba.

Mindig megvárom, hogy kezdeményezzen, akár az indiánok a vének tanácsában. A beszéd, vagy éppen máskor a hallgatás a kor és a bölcsesség miatt járó előjog. Ha elkezd valamit, efféléket mond:

- Mibe kerül ma egy válás, mondja? – ez volt  áprilisban.

- Maga mióta dohányzik? Én amióta az eszemet tudom! Csak amikor alszom, akkor nem. De a múltkor is azt álmodom, hogy szivarozok…

- És miket ír? Szindbád unokája? Jó cím. Ígéretes…

- Van gyereke? Na látja: a többi meg le van szarva, magunk közt szólva. Egy hónapos a legkisebb unokám, tudta…?

És hasonlók. Hiányozni fog. És dühít valami, de nagyon. Miért van az, hogy mindig a legjobb tanárok tartják a legkevesebb előadást, és leghülyébbeket kell a legtovább hallgatni? Ezt valahogy majd tisztázni kellene istennel, amikor találkozunk.

2009