Mert legalább annyit foglalkozom a miért írok? gyötrő és elvont kérdésével, mint a mit írjak? vagy a hogyan írjak? praktikusabb gondolatával. Még nem jöttem rá. Amikor bármire rájövögetek, azt leírom. Ez itt egy ilyen elmélkedés, írásról és a miértről.
Emberek a fejemben
Van egy Fiú. Anyjával él, folyamatosan menekülnek az apa bosszúja elől. Élete legboldogabb napja az, amikor láthatja az apját meghalni.
Van egy Fiatalember. Magányos, mert csak a festés tölti ki az életét, semmi másra nem tud gondolni, szinte élni is elfelejt, miközben ki akarja fejezni magát azon az egyetlen nyelven, amit ismer.
Van egy Férfi. Félárva, anyja meghalt, apja is elmenekült előle, miután felnevelte, mert nem bírta elviselni az együgyűségét, tehetetlenül nézni a világnak való kiszolgáltatottságát. Tudja magáról, hogy félkegyelmű, csak az állatok között érzi jól magát. Ember az állatok között, és állat az emberek között.
Van egy Öreg. Rendszeresen öl, szándéktalanul, nyomtalanul, bizonyíthatatlanul. Mint egy sziámi ikerpár, él együtt másik felével, a Halállal. Hogyan szabadulhat meg? Megszabadulhat-e valaha?
Van egy másik Öreg, aki más életét éli, egy harmadik, aki elvesztette élete felét, azóta vegetál. Egy Lány, egy Apa, egy Őrült, egy Ikerpár megmaradt fele. Félkegyelműek, szerencsétlenek, botcsinálta filozófusok, sérültek, érzékenyek, szenvedők, kiszállók és átszállók, tervezők, utazók, szeretők, gyilkosok és áldozatok.
És van egy ember, akiben ők mindannyian élnek, léteznek.
Ő pedig csak ír és ír. Mielőtt bárki azt gondolná, ez milyen kurva jó dolog, leszögezem: ez nem kurva jó. Nem is kurva rossz. Tudod, csak mint az Élet: van. És milyen jó, hogy van.
2008
