HTML

írásblog

Írások - mindenféléről, ami a szerzőt valaha is foglalkoztatta. Részben szép- más részben ronda-irodalom, szubjektív naplótöredékek, eszmefuttatások és gondolatkísérletek váltakoznak véleménynyilvánításokkal és megjelent vagy megjelentetésre kész, befejezett írásokkal.

Friss topikok

  • anyacska7: Na ez tetszett. Az írás olyan ....szívvel írt. Tetszett.:) (2013.07.20. 18:47) Amolyan portréféleség
  • anyacska7: hihi, ez jó:)Lehet, hogy én is el kéne kezdjem borotválni? Azt a keveset ishihihi (2013.07.20. 18:33) Naplótöredék
  • anyacska7: szívfájitóan keserű. Egyszerre szép és mégse.Ez nem szépség. Ez valami megfoghatatlan. Sz (2013.07.20. 18:29) Szerelmeim

kampány-csend a mi kis Kertünkben
(időtlen bejegyzés egy magyarországi választás elé)


"Talán jó idő lesz holnap. Kimehetnénk a Kertbe, ha nem esik. Nagyon szeretek ott, pedig nem volt könnyű, amíg hozzájutottunk, meg azóta is: van vele gond, épp elég! Lehet, hogy pont ezért? Meglehet.

Tizennyolc éve van, hogy a mienk lett végül. Akartuk már régebben is, de a Tanács… no, hát mindegy már, meglett, az a lényeg!

Egy titokzatos öregtől vettük meg, állítólag nyugdíjas matematikatanár volt, azt suttogták a faluban. Háromperhármas, ez volt az egyik beceneve, meg Ötvenhatos. Valahogy csak a háta mögött suttogták ezeket mindig, szemtől-szembe mintha féltek volna tőle a népek. Szeretni nem szerette talán senki. Pedig járt mindenhova, kedélyeskedett, mosolygott az mindenkire, de valahogy akkor sem, mégsem szerették. Furcsák a falusiak, hiába.

Az igazi nevét sose' tudtuk meg. A tulajdoni lapon annyi volt odaírva: "Szig.Biz.Et. - Titk. 2089" Ez elég hülye névnek tűnhetne, de hát ennek a Kertnek nem nagyon volt rendes, becsületes nevű gazdája. Legelébb valami Szvato Pluk nevű bolgárkertészé volt, aztán egy bizonyos Kárpáti Árpád és Családja birtokolta, egyheted-egyheted részekbe. Volt ott aztán mindenféle nagy adás-vétel, elbitorlás, miegymás. Volt, hogy meg se' száradt a tinta az egyik névvel, már jött a másik. Csak a legutolsókat mondom, amikre emlékszem: Milléniumi Manó, aztán gr. Pannonffy, aztán valami kibetűzhetetlen macskakaparás (Az én Marim azt mondja, az valami cirill betűs név), aztán meg ez a "Szig.Biz.et.". Nem baj! Mink rendesen kifizettük az árát. Az az igazság, hogy kétszer is. Mert mikor már felástuk félig az első tavasszal, csak jött valami papír, hogy az ilyenésilyen Törvény szerint ennyitésennyit fizessünk még az Államnak is, pótlólag. Kifizettük, egye meg a rosseb, csak hagyjanak már dolgozni rajta. Volt munka bőven: merő egy gaz volt az egész. Az Endre szomszéd, aki csak egész nap borozgat, meg írogat mindenféléket össze-vissza, kint a verandáján, az azt mondta első nap: "Elvadult táj... dudva, muhar..." Mondtuk mi neki, hogy nem baj, majd rendbe tesszük szépen. Mindig ilyesmire vágytuk. Erre meg nevetett, hogy azt mondja, "Nekünk Mohács kell!" Kell a fenének! Bolond vénember az, mostanában már nem is figyelünk oda.

Amúgy a szomszédokkal furcsán vagyunk. A legtöbb csak olyan mogorván nézeget, alig-alig köszönnek. Előbb nem tudtuk, miért, mitől? Nem vagyunk mink ellenségek, sőt! Ha úgy maradt volna a Kert, akkor hozzájuk is csak átmegy a gaz, a gomba, a levélrothadás, miegymás. Örülni kellene inkább, hogy valaki műveli a szomszéd földet, hogy nem vadon van rajta, hanem kultúra, nem igaz? Aztán az öreg plébános mondta meg, hogy attól félnek, mink majd visszaköveteljük a telkeket. Merthogy régen a legtöbb szomszédság kisebb-nagyobb részbe' mihozzánk tartozott. Vagyis nem mihozzánk, ugye, hanem az eredeti Kerthez. Hát, így vagyunk most. Kicsit javult a helyzet, de azér' a jótól messzi vagyunk, úgy mondhatni. Mondjuk a gyerekek, meg a legtöbb szomszéd gyereke persze játszanak, át-átjárnak. Mink öregek nem annyira. Nem hívnak, hát mi se' erőltetjük.

A földdel nincsen baj amúgy, megteremne benne minden szépen. Nem tudom, de valahogy az idővel van a hiba, általában. Vagyis én ezt gondolom, de nem vagyok falusi, nem igazán értek hozzá. Először, ugye csak a gazt irtottuk, de utólag jöttünk rá, hogy bizony elkapkodtuk a dolgot! Le kellet volna cserélni az egész felső réteget, mélyszántás, meg új, fiatal termőtalaj kellet volna. Így benne maradtak a gazok, aztán mikor a Mari javaslatára teleültettük szép virágokkal, főleg tulipánnal, hát előbújt mindenfelől a sok gyom. Három év alatt szinte oda jutottunk, hogy majdnem olyan volt, mint legelőször!

Akkor aztán valaki ajánlotta szegfűt. Hogy az - azt mondják! - maga is gyomféle, mint a szép veres pipacs, és elnyomja a többi gyomot, közben meg azért szép, mégiscsak. Na hiszen: olyan volt a Kert, mint egy piros szőnyeg, kívülről szép, nem mondom - de amikor jött a kertészmérnök barátunk, az csak csóválta a fejét. Mert a szegfű, úgy mondta "kivett" mindent a földből, ahogy szaporodott, virágzott! Nem maradt semmi erő, termékenység, tartalék. Ott álltunk a sovány, elhasznált földdel – és persze a telekadót meg be kellett fizetni, egyre többet.

Na, akkor jött az ötlet, hogy fiatal narancsfákat telepítünk. Mert annak elég a napfény, sötétben meg az Álom táplálja. Féreg nem megyen beléje, és a piacon is van rá jó kereslet, Ukrajnába például millió tonnaszám rendelnének. Majdnem így is lett, csak az idő, megint. Mer’ mire termőre fordultak volna, addigra a Madarak rászoktak, és kicsipegették már a hajtásokat is, nemcsak az apró gyümölcsöket. A világ összes madara, én mondom, ide járt narancshajtást zabálni! Közben az öreg agronómus-barátunk is meghalt, mink meg nem sokat értettünk a modern dolgokhoz, csak amolyan városi parasztok vagyunk. A Kertet szeretjük, de igazából nem nagyon értünk hozzá, sajnos.

Ajánlottak akkor a szomszédok (azaz pontosan csak a Hanzi, aki a nyugati telekszomszéd, vele még úgy-ahogy a legjobban voltunk) egy új embert, az Ejró Punijót. Azt fel se' vettük, hogy milyen hülye neve van. Megszoktuk már. No, az meg jött is, a mindenféle ötletével. Az elmúlt pár évben volt itt már minden! Termeljünk uborkát, ilyen és ilyen görbülettel, ekkorát. Nem megy? Akkor ne termeljünk semmit, csak jelentsük be, hogy mákot meg kukoricát vetnénk - erre majd egyből fizet a közeli téesz, hogy direkt NE termeljünk semmi ilyesmit. Aztán mégse fizettek, semmit se. Az idő meg ment. Közbe' egyre-másra jöttek a változások. A legszebb az volt, mikor meghirdették, hogy "Hidrokultúra!", és hogy pályázni kell ilyen-olyan támogatásra, hogy építsünk öntözőrendszert. Közben meg a vezetékeket eladták, aztán az új tulajdonos meg a vízdíjat a négyszeresére emelte. Volt nagy haddelhadd: jártunk is tüntetni, tiltakozni, traktorral utat elállni. Tavalyelőtt még a Tévéhez is elmentünk, hátha majd a Tévé Ügyvédje segít. Hát, annyit elért, hogy a Marikám a kilőtt fél szemére most már elmehet rokkantnyugdíjba. Igaz, hogy évente egyszer be kell menni neki a Kórházba, megnézetni, nem-e nőtt ki a szeme újra.

No, hát erről ennyit. Más bajunk sose' legyen. Ami a Kertet illeti… volt erre a minap valami úri népség. Aszondják: "reprivatizáció" céljából. Hogy az Állam megvenné a Kertet, mert most az nem nagyon ér semmit, így pusztán, műveletlen. Aztán mink meg hitelbe megvehetnénk az Államot, kedvezményesen, részletbe, részvényjegyér', vagy hogy. És akkor, ha dolgoznánk rendesen a Kertbe, akkor a nagy nyereséget, ami lesz, azt majd szétosztanánk. Mint régen, a nagyapámék idejébe' a zselléreknek osztott részesedést, olyanformán. Megmondom: nekem még úgy ahogy tetszene is dolog. De a Mari csak csóválja a fejét. Azt mondja: "István, István, mindig is nagy marha voltál te! Jóindulatú birka, na! Ki kell mondani, akárhogy szeretlek is Tégedet - de nem vagy te egy Okos Ember! Hát gondolkozzál egy kicsit: Miért kellene nekünk - akármilyen kedvezménnyel is! - megvenni a Kertet, mikor az a Miénk?!".

No most, amikor a Marikám ezt szépen elmondja, akkor én értem is, vagy azt hiszem, hogy értem! De! Amikor elmegyek a kocsmába, hogy kicsit pihenjek, meg gondolkozzak a dolgon - na jó, hát megiszom egy-két fröccsöt is, mi van abban rossz, igaz-e? - akkor meg megint másképpen látom az egészet. Nem tudom, nem tudom. Most ráadásul azt mondják, lesz valami szavazás. A Mari az megy, az mindig megy! Hohó, hát ő ilyen menős volt, világ életibe. Énnekem meg nincs nagy kedvem. Ha jó az idő, én inkább csak kimennék a Kertbe, ott valahogy jobban érzem magamat. Akármilyen gazos most, csak jobb kiülni a napra, vagy nyáron az árnyékba, hallgatni a madarakat, fröccsözni, bámészkodni a jó levegőn.

Igen vagy nem, azt kérdezi? Fene se' tudja. Tán ha esik, elmegyek. Akkor úgyse' lehet semmit csinálni a földdel. Jut eszembe! Az unokánk, a kis Pityu, elvetett valamit a múlt vasárnap. nagyon titokzatos volt a gyerek! Azt mondja: "Titok, Papa! Majd megtudja idejében" Na, hát annak a valaminek is jót tenne egy tavaszi eső. Úgyhogy most már azt kívánom, hogy essen Vasárnap. És akkor reggel elmegyek, igen. Utána meg kiülünk a Marimmal a bódé elé, ott csináltam egy kis fedett részt, nem zavar, ha esik is. Fröccsözök, ő meg hallgatja a rádiót, hogy mi lesz ebből az egészből. Aztán este szépen lefeküszünk. Hétfőn kell menni már dolgozni.

Engemet? Kérem szépen: Magyar István a becsületes nevem. No, hát isten áldja, örülök, hogy megismerhettem!"

Címkék: politika közélet parabola allegória

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://smints.blog.hu/api/trackback/id/tr685132971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.