HTML

írásblog

Írások - mindenféléről, ami a szerzőt valaha is foglalkoztatta. Részben szép- más részben ronda-irodalom, szubjektív naplótöredékek, eszmefuttatások és gondolatkísérletek váltakoznak véleménynyilvánításokkal és megjelent vagy megjelentetésre kész, befejezett írásokkal.

Friss topikok

  • anyacska7: Na ez tetszett. Az írás olyan ....szívvel írt. Tetszett.:) (2013.07.20. 18:47) Amolyan portréféleség
  • anyacska7: hihi, ez jó:)Lehet, hogy én is el kéne kezdjem borotválni? Azt a keveset ishihihi (2013.07.20. 18:33) Naplótöredék
  • anyacska7: szívfájitóan keserű. Egyszerre szép és mégse.Ez nem szépség. Ez valami megfoghatatlan. Sz (2013.07.20. 18:29) Szerelmeim

Kolibrimarás
(S.írás)

Juan Francisco Ittxiarte alapvetően egy nyugodt ember volt. Amikor hajnali fél háromkor meghallotta a pisszegést a kihalt pamplonai utcán, megállt, és józanul átgondolta a helyzetet, mielőtt cselekedett volna. A hang a sikátorból szólt, és mivel közel-távol senki más nem járt arra, nem lehetett kérdés, hogy kinek, kihez szól. Ráadásul a nevén szólította őt ez a titokzatos valaki:
- Hey, Cisco, Cisco! Come here, compadre!

Meglehetősen kevesen szólították őt így, és azok között egy sem tudott angolul, még ennyit sem. És miért is beszéltek volna hozzá angolul? Semmi értelme: Cisco maga is csak néhány általános kifejezést, na meg néhány futball-szakkifejezést ismert. Ha lett volna előző este meccs, és mondjuk nemzetközi, egy angol (vagy skót, ír...) csapat ellen, hát éppenséggel lehetett volna a hang gazdája egy teljesen berúgott szurkoló, aki a meccs utáni forgatagban valahogyan ott ragadt az Estadio Reyno Navarra kiszolgáló-épületeit a szomszédos házaktól elválasztó, névtelen zsákutcában, a földön éjszakázva. A szezon azonban még odébb volt, és ráadásul szombat hajnal volt. És pénteken este nincsen meccs.

Cisco közelebb ment, hogy megnézze magának a hang gazdáját. Félnie nem volt mitől: erős volt, nyugodt és józan, ráadásul ő otthon volt. Ez a szerencsétlen valaki, ez meg nyilván nincsen teljesen jól - hiszen akkor nem fektében pisszegne, és nem hívná magához. És idegen, elveszett, talán részeg, talán beteg, turista vagy üzletember, aki valószínűleg ártalmatlan, sőt, inkább segítségre szorul. (de honnan tudta a nevemet?!)

Az idegen a földön ült, hátával a stadionépületnek támaszkodva. Ülve is magasnak tűnt, magasabbnak, mint az átlag. És furcsa színű haja volt. Illetve éppen hogy normális és árulkodó volt a haja színe és a magassága is: Cisco immáron biztosan tudta, hogy az idegen: idegen. Egy baszk nem így néz ki.
Közelebb lépett, egészen közel a férfihoz. Negyvennek saccolta, de persze nem túl sok őszülő szőke hajú, sápadt bőrű északi férfit látott eddig, a hajnali félhomályban, úgyhogy tévedhetett is. Köszönt, spanyolul. A férfi erre rámosolygott, valamiféle kínosan udvarias, erőltetett mosollyal. Cisconak a kórházi betegek jutottak az eszébe erről a mosolyról. Így néztek rá, főleg a nagy testű, kövér férfiak, amikor a gurulós székbe, vagy az ágyukra, meg a műtőasztalra emelte őket. Egyszerre hálásan, amiért segít nekik és szégyellősen, amiért ilyen nehezek. Ittxiarte ugyanis betegszállítóként dolgozott, az Hospital de Navarra-ban, pár sarokkal arrébb.

Segíthetek valamit? - kérdezte Cisco, miután a férfi nem szólt semmit. - Can I help you? - folytatta, összeszedve az emlékeit a kórházban megfordult inglés-ekkel folytatott néhány szavas beszélgetésekből. A férfi abbahagyta a mosolygást, nagyon komolyan a szemébe nézett, és egy Cisco számára teljesen ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Lassan, tagoltan, valamiféle furcsa, idegen dallammal. És olyan szuggesztíven, hogy Ittxiarte legnagyobb megdöbbenésére mindent tökéletesen megértett.

- Drága Barátom! Én magyar vagyok, egy tökéletesen létező magyar ember. Nem vagyok itt, csak ide írtam magam, egy ostobának tűnő, hajnali rémálomban. Miközben otthon fekszem az ágyamban, Budapesten - aközben mégis itt vagyok, hogy találkozhassak Veled. És azért Veled, mert te erős vagy, és jóindulatú, segítőkész. Meg fogsz emelni engem, könnyedén, mint egy gyereket. És beviszel a kórházba, ahol dolgozol, leadsz a felvételin. Elmondod nekik, hogy ezt a férfit a stadion melletti sikátorban találtad, és nem tud spanyolul, de segítségre szorul. És az ügyeletes orvos majd hívni fogja a szépséges Camilla doktornőt. Camilla Artizabalt, aki a világ első számú szakértője a kolibritámadás okozta sérülések kezelésében. Mert tudd meg, kedves Cisco: engem tegnap megtámadott és halálra sebzett egy apró kolibri. Belefúrta magát a mellkasomba, és a csőrével aprócska darabokat tépett ki a szívemből. Nem látszik rajtam semmi - de ha nem jutok el néhány percen belül a szépséges Camilla doktornő kezei közé, nekem végem.

Cisco bólintott, szakszerűen megragadott, a vállára emelt, és határozott léptekkel megindultunk az Hospital de Navarra felé.

Elájultam, de közben tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy megmenekültem. És ma reggelre az ágyamban ébredtem, hogy megírhassam ezt a kis történetet.

Most lábadozok, néhány apró, alig látható heggel a szívemen. De élek, hála Camilla doktornőnek, Cisconak, és a fantáziámnak.



2011. nov. 04

Címkék: novella csalódás férfivágy önélet

Szólj hozzá!

"... hogy úszik el..."

A rakodópart legfelső kövén ültem, papírpoharas műanyag kávémmal. Vicces papírforgóként pörgettem magam a tavaszi szélben, pontosan úgy, mint aki három (hó)napja nem baszott, se sokat, se keveset.

Mi van? - tettem fel magamnak a kérdést. Na nem mintha nem tudnám, nagyon is jól. Semmi, az van. Nem semmi sincs: az hiányt jelentene. Hanem semmi van, mint létező valami. Annyira bölcs a régi magyar szólás, hogy 'nesze semmi, fogd meg jól!'

Volt már ilyen régebben is. Majdnem tíz évig tartott, és még a gyerekem születése sem tudott kibillenteni belőle.

Gyerekem már nem lesz. Onnan tudom, hogy - bár a vaszektómiát nem csináltattam meg, de - egy gyerek létrejöttéhez legalább egyszer szükség van arra, amit ejaculatio inter coitum néven nevezhetnénk, barkács-latinos műveletlenséggel. És amiben nekem mostanában nincsen részem.

Mi jöhet hát, ami kibillent, kiránt, kihoz, kiemel?

Bármi, természetesen. Jó arra gondolni, hogy ez a Bármi egy Nő, egy Nyeremény, egy Elismerés, egy Lökés. Ám ismerve magam és a nem jó - nem szar Élet-ről alkotott elképzelésemet, valószínűbb, hogy egy Halál, egy Végzés vagy egy Kudarc lesz az. Ha lesz egyáltalán.

Mondjuk, ha nem lesz, az sem tragédia. Emberek milliói halnak éhen, börtönben és sivatagban, fagynak meg a városokban és tanyákon, adagolnak túl Anyagot és Életet húgyszagú mellékhelyiségekben és kilógó rozsdás vasbelű betonhidak alatt, minden pillanatban. Ehhez képest az, aki ültetett egy Fát, nemzett egy Fiút és írt egy Könyvet, ráadásul soha nem tagadta meg magától a luxust, a gondolkodás, a kételkedés és az alkotás luxusát, az teljesen boldog ember kell, hogy legyen.

Még akkor is, amikor pár napig, pár hétig, pár évig a Semmi van.

2010 tavaszán

Címkék: elmélkedés naplótöredék önélet

6 komment

A szemlélődés mindig lefoglalt. Talán már "jó csecsemő" is úgy lettem, hogy ingerekben gazdag környezetem emésztgetésével remekül eltöltöttem az időt, unatkozás, sírás-rívás és nyűgösködések nélkül.

Remekül töltöm azóta is időmet: nézek, és néha örömmel veszem észre, hogy látok, meglátok ezt-azt. Legalábbis látni vélek. És ilyenkor örülök. Függetlenül attól, hogy a látvány szép-e vagy sem. Hogy VAN látvány, az a legfontosabb. Ezért áldassanak a "látók"!

néz, nézek, nézem

 nézek, mint azon a régi vonatablakon át, ki a semmibe, a semmiben meg ott egy valami, félig takarva, vízcseppek a szandálomon, ja: most tél van, nem nyár, tényleg, ne nevettessem már ki magam.

nézek, mint a moziban: hangos, erőszakos, drága és olcsó egyszerre, de most csak ez jutott eszembe, és hogy a későbbire menjünk, mert már sötét lesz, és nagyfiúk vagyunk, különben is, majd kószálunk a városban. "láttad, ide jött az a mentő...de mi baja?...az igazi vér, ott a lépcsőn?", igen, az vér, van annál rosszabb is, például szarrá verlek csocsóban, azt hitted, majd úgy csinálom, hogy nyerjél? egy frászt!, jöhet a visszavágó is, kilenc-egy után nyolc-kettő, fejlődsz fiam, fejlődsz, legközelebb már sörbe játszunk, de azért a cigire ne szokj rá.

nézem, ahogyan dupla takaró alá bújva szuszog, az ő szobájában nem fűtünk, minek, úgyis inkább mellettem, velem alszik, amíg még. aztán majd egyedül, aztán már a moziba is nélkülem, rendben, így kell lennie, olyan szép! mondja az anyám, végre valaki a családban, gondolom én, ennek így kell lennie, én majd beülök valahová, arra a pár évre-évtizedre, beülök valahová, mint most is néha.

nézek, előre, a szemem nyitva, de nem mozognak a golyók, csak nagyon lassan összecsúsznak, közben a szám ugyanolyan lassan szétnyílik, mindjárt a nyálam is elkezd folyni talán, nincs kedvem letörölni, a Dédi szokott néha így nézni, nekem még korai, neki már jó: csak a saját képeit nézi egész nap, vagy a tévét, neki már egyszerű, és jön a doktornő minden héten, olyankor sírhat nyugodtan, amikor meg a pedikűrös kislány jön kéthetente, olyankor néha nevet, egyébként neki már jó, én is törekszem.

nézem a képeimet, rendezgetem, osztályozom, ismerősök és ismeretlenek, nagyon jó albumaim vannak, szagosak-színesek, van mozgóképes is, jubileumi kiállítást nyitok meg magamból magamnak, "az agyi mozgófényképezés 38 éve", ingyenes betekintés, a kulcsszó a legszebb: retrospektív.

visszanézés.

visszanéz, és?

2010 június

Címkék: ars poetica szemlélődés önélet

Szólj hozzá!

Mert legalább annyit foglalkozom a miért írok? gyötrő és elvont kérdésével, mint a mit írjak? vagy a hogyan írjak? praktikusabb gondolatával. Még nem jöttem rá. Amikor bármire rájövögetek, azt leírom. Ez itt egy ilyen elmélkedés, írásról és a miértről.

Emberek a fejemben

 Van egy Fiú. Anyjával él, folyamatosan menekülnek az apa bosszúja elől. Élete legboldogabb napja az, amikor láthatja az apját meghalni.

Van egy Fiatalember. Magányos, mert csak a festés tölti ki az életét, semmi másra nem tud gondolni, szinte élni is elfelejt, miközben ki akarja fejezni magát azon az egyetlen nyelven, amit ismer.

Van egy Férfi. Félárva, anyja meghalt, apja is elmenekült előle, miután felnevelte, mert nem bírta elviselni az együgyűségét, tehetetlenül nézni a világnak való kiszolgáltatottságát. Tudja magáról, hogy félkegyelmű, csak az állatok között érzi jól magát. Ember az állatok között, és állat az emberek között.

Van egy Öreg. Rendszeresen öl, szándéktalanul, nyomtalanul, bizonyíthatatlanul. Mint egy sziámi ikerpár, él együtt másik felével, a Halállal. Hogyan szabadulhat meg? Megszabadulhat-e valaha?

Van egy másik Öreg, aki más életét éli, egy harmadik, aki elvesztette élete felét, azóta vegetál. Egy Lány, egy Apa, egy Őrült, egy Ikerpár megmaradt fele. Félkegyelműek, szerencsétlenek, botcsinálta filozófusok, sérültek, érzékenyek, szenvedők, kiszállók és átszállók, tervezők, utazók, szeretők, gyilkosok és áldozatok.

És van egy ember, akiben ők mindannyian élnek, léteznek.

Ő pedig csak ír és ír. Mielőtt bárki azt gondolná, ez milyen kurva jó dolog, leszögezem: ez nem kurva jó. Nem is kurva rossz. Tudod, csak mint az Élet: van. És milyen jó, hogy van.

2008

Címkék: írás ars poetica késztetés

Szólj hozzá!

a közeledésről

/részlet a "További Magvas Bölcsességek Kéziszótára - avagy miként próbáltam Osho-vá válni, de legalábbis a 3 danos, zöld öves lelki-Jedi szintet elérni" c., negyven éve készülő könyvemből. Mely minden kétséget kizáróan a 2029/30-as Téli Könyvvásár ezoterikus Pavilonjának legnagyobb slágere lesz majd./

A ma reggelt a közeledésről való elmélkedésnek szenteltem. A tükörben szemlélve magamat, annyi elvesztegetett, nem a jó megfigyelésekre szánt év után észre is vettem, hogy a bal mellem egyértelműen szőrösebb, mint a jobb.

Mint tudjuk - vagyis tudnunk kellene, mindnyájunknak, amennyiben érző és tudatos, a természettel harmóniában élő, érző lények lennénk… -, testünk kódolt válaszokat ad minden kérdésünkre. Pusztán annyi a mi dolgunk, az emberi dolog, hogy jól fogalmazzuk meg a kérdéseket, és észrevegyük, megértsük és feldolgozzuk a rájuk adott válaszokat. Az én kérdésem pedig ez volt a testemhez: miért nem tudok közeledni Egyesekhez, míg Másokhoz igen?

És a testem, íme, megadta a választ. Csak érteni kell a magunk test-nyelvét. Ebben a szép és tiszta reggeli hangulatban megvilágosodás-szerűen fogtam fel, hogy mit üzen a férfi bal melle a jobb mellénél való szőrősebbségével. Semmi mást, mint azt: "Azért nem tudsz Egyesekhez közeledni, miközben Másokhoz meg igen, mert Egyesekhez már amúgy is közel vagy!"

Nagyszerű, felemelő, színes harmóniákba ágyazott szent pillanat volt ez.

Aztán fogtam egy borotvát, és leborotváltam a mellkasomat.

2009

Címkék: cinikus naplótöredék ál-ezoterikus

1 komment

A kattanásra várva

Utoljára májusban volt egy kattanás. Tavasz volt, az újfajta, globális, rövid tavasz. A lassú felmelegedés idejétmúlt eleganciáját felváltó tomboló változás ideje, El Nino és La Nina komisz kamasz játéka.

Május 12-e, hajnali öt óra. A sokéves átlaghőmérséklet kint tizenkét Celsius, bent, a testekben-lelkekben 99.9 Fahrenheit* A kattanásra ébredtem. Egyedül. Az ablakon kinézve, a félhomályban havat láttam. Májusi havat. Jelet? Ugyan már: csak egy "anomália" volt. Még napokig nem hittem el a jelenség jel-ségét. Szinte még most sem hiszem...

Most, amikor vége a nyárnak. Az ősz az idén is elmarad, húrja nem "jajong, busong". Az időjárás-jelentések szerint ezen a csütörtökön évszázados meleg-rekordok dőltek meg, a jövő csütörtökön hózápor várható.

Csendesen fülelek a termosztát kattanására.

A fűtési szezon hamarosan indul...

Szólj hozzá!

Miből lesz a cserebogár?

Közös névnapunk van, ezért gondoltam ma reggel a Papára. Aztán úgy alakult a napom, hogy F. barátom (és részbeni mecénásom) is eszembe jutott, különös tekintettel az egyik sikeres profiljára a sok közül. Lakberendezés. Abban nagyon ott van. Reklámot most nem csinálnék, elég legyen annyi, hogy a Kedvesével együtt néhány év alatt divatformáló trendet tudtak kreálni egy egzotikus stílusból, ami azért nem kis dolog. Főleg itt, ebben a szeretett, ámde sajnos közismerten nagyon igénytelen "Kurva országban".

És itt jött a kapcsolódási pont. Vagyis: hogyan kezdik a leendő lakberendezők?

Például úgy - mondaná az Öreg erre, utólag már jóízűen röhögve az egészen - mint a F. kezdte, azon a házibulin, huszonegy évvel ezelőtt! Emlékszel? Már amikor a lépcsőházban mentem fel a lakásra másnap délelőtt, akkor éreztem, hogy valami történt. Hogy tényleg nem viccből járt kint az URH járőr előző éjjel, háromszor is.
Aztán a lakásban már világos volt minden. Legfőképpen az, hogy miért nem vártátok meg, amíg hazaérek. Mert a F. "alkotott". Nem mondom: ha nem az én lakásomról van szó, feltételek nélkül tetszett volna a műve, annyira újszerű és radikális volt az átalakítás. Azok a félszáraz Piros Arany jégcsapok a konyha plafonján! A finom ízléssel, éppen csak halványan összevérezett törött poharak a teraszon, a virágládákban! Az op-art mintás padlószőnyeg, azokkal a halvány, ámde tartós színes foltokkal! De minden közül a WC mutatta a leginkább a leendő határozott lakberendezői kezek munkáját: alig másfél négyzetméter, a felismerhetetlenségig átalakítva.

- Hát igen. Végül oda zártuk be, mert nem volt jobb ötletünk - mondom erre mélabúsan, kicsit összerezzenve az élmény felidézésétől.

- Persze: azt hittétek, hogy ott nincs semmi, amivel "alkotni" tudna, igaz? De a zsenit nem lehet megzabolázni! Az a lábnyom-alakú szellőzőnyílás az ajtón, te jó ég! És a vécélánc, mint egy szecessziós inda-motívum, feltekeredve a mosdó lefolyójára! Gyönyörű volt, legalább annyira, mint a lábrácsból készített miniatűr haltenyészet-makett, azokkal a mozaikszerűen csillogó, ismeretlen eredetű folyadékokkal a rács közeiben. Mégis, leginkább a lehúzó kerámia fogantyújának és az általa a fajanszba ütött lyuknak az ellenpontos szerkesztése fogott meg. Bevallom, addig azt hittem F.-ről, hogy egy tizenkettő egy tucat, hülye kamaszgyerek. De aki ilyen minőségű munkát tud végezni, ennyire rövid idő alatt, szerszámok nélkül, beszorítva egy ekkora kis helyre, csak a saját kezeire és a korlátozottan adott alapanyagokra támaszkodva, az nyilvánvalóan csak egy zseni lehet!
Tulajdonképpen ezért is nem hívtam fel utána a faterját, hogy fizesse meg az okozott kárt. Mert mi van, ha megfordul a dolog, és ő nyújt be egy számlát nekem, a "trendi lakás-átalakítás" költségeiről? Az egész panellakás nem is ért annyit, amennyiből ki tudtam volna fizetni!

Hát így valahogy. F. azóta komoly üzletember lett, munkái szerepelnek a szép Otthon-ban, a Lakáskultúrában, és sok más helyen. Mi pedig az Öreggel büszkék vagyunk rá, hogy anno az első komolyabb munkáját nálunk végezte!  




Szólj hozzá!

kampány-csend a mi kis Kertünkben
(időtlen bejegyzés egy magyarországi választás elé)


"Talán jó idő lesz holnap. Kimehetnénk a Kertbe, ha nem esik. Nagyon szeretek ott, pedig nem volt könnyű, amíg hozzájutottunk, meg azóta is: van vele gond, épp elég! Lehet, hogy pont ezért? Meglehet.

Tizennyolc éve van, hogy a mienk lett végül. Akartuk már régebben is, de a Tanács… no, hát mindegy már, meglett, az a lényeg!

Egy titokzatos öregtől vettük meg, állítólag nyugdíjas matematikatanár volt, azt suttogták a faluban. Háromperhármas, ez volt az egyik beceneve, meg Ötvenhatos. Valahogy csak a háta mögött suttogták ezeket mindig, szemtől-szembe mintha féltek volna tőle a népek. Szeretni nem szerette talán senki. Pedig járt mindenhova, kedélyeskedett, mosolygott az mindenkire, de valahogy akkor sem, mégsem szerették. Furcsák a falusiak, hiába.

Az igazi nevét sose' tudtuk meg. A tulajdoni lapon annyi volt odaírva: "Szig.Biz.Et. - Titk. 2089" Ez elég hülye névnek tűnhetne, de hát ennek a Kertnek nem nagyon volt rendes, becsületes nevű gazdája. Legelébb valami Szvato Pluk nevű bolgárkertészé volt, aztán egy bizonyos Kárpáti Árpád és Családja birtokolta, egyheted-egyheted részekbe. Volt ott aztán mindenféle nagy adás-vétel, elbitorlás, miegymás. Volt, hogy meg se' száradt a tinta az egyik névvel, már jött a másik. Csak a legutolsókat mondom, amikre emlékszem: Milléniumi Manó, aztán gr. Pannonffy, aztán valami kibetűzhetetlen macskakaparás (Az én Marim azt mondja, az valami cirill betűs név), aztán meg ez a "Szig.Biz.et.". Nem baj! Mink rendesen kifizettük az árát. Az az igazság, hogy kétszer is. Mert mikor már felástuk félig az első tavasszal, csak jött valami papír, hogy az ilyenésilyen Törvény szerint ennyitésennyit fizessünk még az Államnak is, pótlólag. Kifizettük, egye meg a rosseb, csak hagyjanak már dolgozni rajta. Volt munka bőven: merő egy gaz volt az egész. Az Endre szomszéd, aki csak egész nap borozgat, meg írogat mindenféléket össze-vissza, kint a verandáján, az azt mondta első nap: "Elvadult táj... dudva, muhar..." Mondtuk mi neki, hogy nem baj, majd rendbe tesszük szépen. Mindig ilyesmire vágytuk. Erre meg nevetett, hogy azt mondja, "Nekünk Mohács kell!" Kell a fenének! Bolond vénember az, mostanában már nem is figyelünk oda.

Amúgy a szomszédokkal furcsán vagyunk. A legtöbb csak olyan mogorván nézeget, alig-alig köszönnek. Előbb nem tudtuk, miért, mitől? Nem vagyunk mink ellenségek, sőt! Ha úgy maradt volna a Kert, akkor hozzájuk is csak átmegy a gaz, a gomba, a levélrothadás, miegymás. Örülni kellene inkább, hogy valaki műveli a szomszéd földet, hogy nem vadon van rajta, hanem kultúra, nem igaz? Aztán az öreg plébános mondta meg, hogy attól félnek, mink majd visszaköveteljük a telkeket. Merthogy régen a legtöbb szomszédság kisebb-nagyobb részbe' mihozzánk tartozott. Vagyis nem mihozzánk, ugye, hanem az eredeti Kerthez. Hát, így vagyunk most. Kicsit javult a helyzet, de azér' a jótól messzi vagyunk, úgy mondhatni. Mondjuk a gyerekek, meg a legtöbb szomszéd gyereke persze játszanak, át-átjárnak. Mink öregek nem annyira. Nem hívnak, hát mi se' erőltetjük.

A földdel nincsen baj amúgy, megteremne benne minden szépen. Nem tudom, de valahogy az idővel van a hiba, általában. Vagyis én ezt gondolom, de nem vagyok falusi, nem igazán értek hozzá. Először, ugye csak a gazt irtottuk, de utólag jöttünk rá, hogy bizony elkapkodtuk a dolgot! Le kellet volna cserélni az egész felső réteget, mélyszántás, meg új, fiatal termőtalaj kellet volna. Így benne maradtak a gazok, aztán mikor a Mari javaslatára teleültettük szép virágokkal, főleg tulipánnal, hát előbújt mindenfelől a sok gyom. Három év alatt szinte oda jutottunk, hogy majdnem olyan volt, mint legelőször!

Akkor aztán valaki ajánlotta szegfűt. Hogy az - azt mondják! - maga is gyomféle, mint a szép veres pipacs, és elnyomja a többi gyomot, közben meg azért szép, mégiscsak. Na hiszen: olyan volt a Kert, mint egy piros szőnyeg, kívülről szép, nem mondom - de amikor jött a kertészmérnök barátunk, az csak csóválta a fejét. Mert a szegfű, úgy mondta "kivett" mindent a földből, ahogy szaporodott, virágzott! Nem maradt semmi erő, termékenység, tartalék. Ott álltunk a sovány, elhasznált földdel – és persze a telekadót meg be kellett fizetni, egyre többet.

Na, akkor jött az ötlet, hogy fiatal narancsfákat telepítünk. Mert annak elég a napfény, sötétben meg az Álom táplálja. Féreg nem megyen beléje, és a piacon is van rá jó kereslet, Ukrajnába például millió tonnaszám rendelnének. Majdnem így is lett, csak az idő, megint. Mer’ mire termőre fordultak volna, addigra a Madarak rászoktak, és kicsipegették már a hajtásokat is, nemcsak az apró gyümölcsöket. A világ összes madara, én mondom, ide járt narancshajtást zabálni! Közben az öreg agronómus-barátunk is meghalt, mink meg nem sokat értettünk a modern dolgokhoz, csak amolyan városi parasztok vagyunk. A Kertet szeretjük, de igazából nem nagyon értünk hozzá, sajnos.

Ajánlottak akkor a szomszédok (azaz pontosan csak a Hanzi, aki a nyugati telekszomszéd, vele még úgy-ahogy a legjobban voltunk) egy új embert, az Ejró Punijót. Azt fel se' vettük, hogy milyen hülye neve van. Megszoktuk már. No, az meg jött is, a mindenféle ötletével. Az elmúlt pár évben volt itt már minden! Termeljünk uborkát, ilyen és ilyen görbülettel, ekkorát. Nem megy? Akkor ne termeljünk semmit, csak jelentsük be, hogy mákot meg kukoricát vetnénk - erre majd egyből fizet a közeli téesz, hogy direkt NE termeljünk semmi ilyesmit. Aztán mégse fizettek, semmit se. Az idő meg ment. Közbe' egyre-másra jöttek a változások. A legszebb az volt, mikor meghirdették, hogy "Hidrokultúra!", és hogy pályázni kell ilyen-olyan támogatásra, hogy építsünk öntözőrendszert. Közben meg a vezetékeket eladták, aztán az új tulajdonos meg a vízdíjat a négyszeresére emelte. Volt nagy haddelhadd: jártunk is tüntetni, tiltakozni, traktorral utat elállni. Tavalyelőtt még a Tévéhez is elmentünk, hátha majd a Tévé Ügyvédje segít. Hát, annyit elért, hogy a Marikám a kilőtt fél szemére most már elmehet rokkantnyugdíjba. Igaz, hogy évente egyszer be kell menni neki a Kórházba, megnézetni, nem-e nőtt ki a szeme újra.

No, hát erről ennyit. Más bajunk sose' legyen. Ami a Kertet illeti… volt erre a minap valami úri népség. Aszondják: "reprivatizáció" céljából. Hogy az Állam megvenné a Kertet, mert most az nem nagyon ér semmit, így pusztán, műveletlen. Aztán mink meg hitelbe megvehetnénk az Államot, kedvezményesen, részletbe, részvényjegyér', vagy hogy. És akkor, ha dolgoznánk rendesen a Kertbe, akkor a nagy nyereséget, ami lesz, azt majd szétosztanánk. Mint régen, a nagyapámék idejébe' a zselléreknek osztott részesedést, olyanformán. Megmondom: nekem még úgy ahogy tetszene is dolog. De a Mari csak csóválja a fejét. Azt mondja: "István, István, mindig is nagy marha voltál te! Jóindulatú birka, na! Ki kell mondani, akárhogy szeretlek is Tégedet - de nem vagy te egy Okos Ember! Hát gondolkozzál egy kicsit: Miért kellene nekünk - akármilyen kedvezménnyel is! - megvenni a Kertet, mikor az a Miénk?!".

No most, amikor a Marikám ezt szépen elmondja, akkor én értem is, vagy azt hiszem, hogy értem! De! Amikor elmegyek a kocsmába, hogy kicsit pihenjek, meg gondolkozzak a dolgon - na jó, hát megiszom egy-két fröccsöt is, mi van abban rossz, igaz-e? - akkor meg megint másképpen látom az egészet. Nem tudom, nem tudom. Most ráadásul azt mondják, lesz valami szavazás. A Mari az megy, az mindig megy! Hohó, hát ő ilyen menős volt, világ életibe. Énnekem meg nincs nagy kedvem. Ha jó az idő, én inkább csak kimennék a Kertbe, ott valahogy jobban érzem magamat. Akármilyen gazos most, csak jobb kiülni a napra, vagy nyáron az árnyékba, hallgatni a madarakat, fröccsözni, bámészkodni a jó levegőn.

Igen vagy nem, azt kérdezi? Fene se' tudja. Tán ha esik, elmegyek. Akkor úgyse' lehet semmit csinálni a földdel. Jut eszembe! Az unokánk, a kis Pityu, elvetett valamit a múlt vasárnap. nagyon titokzatos volt a gyerek! Azt mondja: "Titok, Papa! Majd megtudja idejében" Na, hát annak a valaminek is jót tenne egy tavaszi eső. Úgyhogy most már azt kívánom, hogy essen Vasárnap. És akkor reggel elmegyek, igen. Utána meg kiülünk a Marimmal a bódé elé, ott csináltam egy kis fedett részt, nem zavar, ha esik is. Fröccsözök, ő meg hallgatja a rádiót, hogy mi lesz ebből az egészből. Aztán este szépen lefeküszünk. Hétfőn kell menni már dolgozni.

Engemet? Kérem szépen: Magyar István a becsületes nevem. No, hát isten áldja, örülök, hogy megismerhettem!"

Címkék: politika közélet parabola allegória

Szólj hozzá!

hommage á John Lennon


Keléskor vette észre magán a keléseket. Francba, hogy mikor olyan jó fekély-es ez az ágy! És felfekvéskor még semmi bajom se volt! Orvul támadó kór. A megoldás: irány Joe, aki orv-os.

- Ez talán-y... - mondta Joe, a bőrét nézegetve.
- Mi az az "y", halálos?- kérdezte.
- Nem, semmi kép! - nyugtatta Joe Seduxen.
- Akkor miteszer vele?
- Írok ceptet, ha nem váladékozik be, majd visszajössz egy re-ceptért. Most pedig menj el Szim-hez. Ő majd segít.
- Gondolod - kérdezte, öregesen agg-ódva. - Nem is tudom... épen rá lenne szükségem, de így, betegen...?!
- Ne vitatkozz, menj! Szim patikus. Nála kiváltod ezt, aztán jöhet a recept-tor! Utána más ként fogsz érezni, meglátod.

Dühöngve menta, bolt felé jött boróka. Magjában így szélt be:
- A fenékbe! Joe Seduxen észrevette, hogy nem jól festek! Nyugtalanító pacák... - morfondírozta magát útközben. - És Kölnben is: nem akarok én más ként! Saját-ként látok, így szoptam meg magam! Az-zal találkozott az utcán, és együtt mentek inkább. Kocs ma a megoldás.

És más Napra kutya baja lett. A Szim-patikus vár hat.

Mert itta. Vége.

Címkék: abszurd szatíra hommage

1 komment

VII
(ráadás)

A Kétely

Az egész Meneaf könyvtárszobájában kezdődött, az első majdnem-őszi napon. Mindegy persze, hogy mikor kezdődött, és a hol kezdődött? kérdésnek is csak a személy miatt volt jelentősége. (Egyébként köztudomású, hogy a Fámák nem szólítják egymást nevükön, csak a többiek használnak azonosítót, hogy megkülönböztessék őket egymástól. Ő minden mondatát így kezdte, kicsi Fáma kora óta: "Megmondom Neked a Frankót, ..." Így lett Meneaf.)
Bement a szobába, ahol ott volt minden tudás, könyvekbe kötve, betűrendbe rakva, csoportosítva. Minden hét csütörtök délutánján rendet rakott, leporolta a polcokat és a könyveket, hogy ha valakinek szüksége lenne valamilyen tudásra, tisztán adhassa a kezébe a megfelelő könyvet. Sohasem jött hozzá senki, sem tudásért, sem másért - és soha nem is adott volna könyvet kölcsön, senkinek. De a Fáma élete már csak ilyen. Nem könnyű...

Aznap Meneaf észrevett valamit. Már az rettenetes érzés volt, hogy nem tudta, mi az?! Hiszen azért Fáma, hogy mindent tudjon... és most éppen Ő, Meneaf? A hideg borzongás a bőrén: mintha Valaki, egy láthatatlan Lény, aki jégből és apró tüskékből szőtt ruhában járt volna, mintha egy ilyen nyugtalanító alak suhant volna ki mellette az ajtón, amikor ő belépett. Szinte érezte a huzatot, a Valaki érintését a vállán, és a szobában hagyott bűzt és rendetlenséget. Rendetlenség, ami egyenlő a Bizonytalansággal, s ezáltal a megmagyarázhatatlannal, a nem-tudás-csak-sejtéssel. A Könyvek a helyükön voltak, szemmel nem volt semmi látható. Meneaf aznap nem takarított (máris kifordult sarkából a Rendszer!), hanem kiült a tornácra, és gondolkodott. De mivel tudása nem volt, Könyve nem volt, amiben utánanézhetett volna a "jég- és tüskebőrű, láthatatlan Lény" címszónak, nem is juthatott semmire.

Még aznap következett a második eset. Az is nyugtalanító volt, legalábbis annak, aki elszenvedte. Egy fiatal, életerős Remény szállt le a tisztásra, a Remények egyik kedvenc tollászkodóhelyére, a Nagy Tölgy villám égette oldalágára. Lebegtette a szárnyait, búgó hangjával gyakorolta a kábítást, az elandalítást. Csőrét csattogtatta, nem támadóan, inkább egy szenvedélyes táncra hívó kasztanyetta hangján. Remek testű példány volt, afféle Szép Remény. Aki hallotta - a Dulimanók persze nem, hiszen ők süketek! - azonnal megérezte a bizsergést a gyomrában, és a fojtogató, fülledt nyári hangulatot, amelyben elbambul Ember, Állat, de még az óvatlanabb Fáma is, és "reménykedni" kezd. Azután egyszerre megmerevedett, szárnyai kitárva maradtak, csőre két csettintés között félúton megállt. Megérezte a jeget, a tüskéket: mintha egy felhő vonult volna át az égen. Egy sötét, akár havat is hozó viharfelhő. Mi ez?, kérdezte magától a fiatal Remény. Ereje elhagyta, lassan összekucorodott, mint egy beteg galamb, és tétlenül nézte, ahogyan a díszes faroktollai közül kettő is önálló életet élve a föld felé hullik, lassú köröket írva le a levegőben.

A tollak a fa tövében értek földet, nem messze egy Kis Virágtól. Természetesen nem volt egyedül a Virág: ahogyan az emberemlékezet óta történik, egy Dulimanó aludt mellette, őrizve a Kis Virágot, álmaiba fogadva a színét és az illatát, hogy cserébe a virág árnyéka az arcára boruljon, mint egy védelmező ernyő. A Dulimanó teljesen átlagos volt, álmában mosolygott, és néha simogató mozdulatokat tett a kezével, néha meg kedves kis hangocskákat, mormogást és dúdolást küldött a világba, ami mind a szeretetről és a hagyás szabadságáról szólt. (Sajnos csak Dulimanó és virágnyelven voltak érthetőek ezek a hangok - de ez a Világ baja volt, nem az övék.) Most azonban felébredt ő is, és csodálkozva nyitotta ki barna szemeit. Valami történt. A Kis Virág hajladozott, mint egy összekötözött lábú vívó, aki egy tőrrel a kezében próbálja megvédeni magát a karddal rárontó szörnyetegtől. A Dulimanó felült, és nézett. Nem hallottak, ez igaz, cserébe viszont a látásuk élesebb volt mindennél. Még a szeretetet is látták, és annak hiányát is. A hiány úgy rajzolódott ki a háttérből, mint egy beégett fotó negatívján egy arc: élesen elkülönülve a háttértől, fájdalmasan lobogva. Még sosem látott ilyet, de mivel figyelt az iskolában, és jól az eszébe véste, mitől kell óvakodnia és mit kell elkerülnie, nem félt az árnyéktól. Felült, kinyújtotta az egyik kezét, tenyerével felfelé. Éppen úgy, mint amikor egy pillangót látunk repkedni, és szeretnénk, ha minket választana a leszálláshoz. Nem szólt - ilyenkor nem kell szólni! - csak figyelt, és mosolygott. A Kis Virág abbahagyta a hajladozást. A Remény érdeklődve nézett. A tisztás szélén ott állt Meneaf is, egy fényképezőgéppel a kezében. A Dulimanót ez mind nem érdekelte. Tartotta a tenyerét. A jeges-tüskés láthatatlan leszállt. Nem tudni, mit csinált, nem tudni, mit mondott, és azt sem tudni, mit értett a Dulimanó furcsa hangjaiból. Meneaf kattogtatta a gépet, bár jól tudta: előhívás után sem fog látszani más, mint a Virág, a Dulimanó és a kép felső sarkában a Remény. Azután egyszerre kisütött a nap, Meneaf elégedetten sarkon fordult, a Remény szárnyra kapott, a Kis Virág kibontotta szirmait, a Dulimanó pedig visszafeküdt, aludni tovább.

Minden rendben volt. Csak a kis Virág, és a többi Dulimanó (ha lett volna éppen ott másik, és ha nem lennének amúgy teljesen süketek mindannyian) értette volna, amit elalvás előtt mondott, félhangosan.
"Ez volt hát a rémisztő Kétely, a jégbőrű, tüskés ruhájú, láthatatlan Rém...?! Egész értelmes fickónak tűnt. Hiszem rögtön megértette, hogy a Fámákat hiába is ijesztgetné, a Remények tollait hiába is tépkedné, a Virágokat hiába is próbálná kitépni a földből: nem tudják, ki Ő, nem látják, nem értik, mit miért tesz. És igaz minden, amit tanultunk az iskolában! Ha jön a Kétely, és nem csapkodsz, nem izegsz-mozogsz, hanem hagyod, hogy ő maga válasszon ki, és üljön a tenyeredre, akkor még súlya sincs. És nem csíp, nem harap. Csak beszélgetni akar, kérdezni, kíváncsiskodni. És ha megmondtad neki, ki vagy, mit gondolsz és mit érzel, akkor bólogat, és megy, ahogy jött. Egyáltalán nem gonosz, és nem akar semmi rosszat. Hiszen csak azt teszi, ami a neve: kételkedik. Amikor meg felismeri az igazi Biztonságot, a Szabadság biztonságát, akkor elrepül, hogy máshol vadásszon. Ott, ahol nincsen biztonság, szeretet és szabadság. Ez is, hogy elrepült. És nem is fog visszajönni, egy jó darabig bizonyosan."

A hegyek mögött kikukucskált az Ősz, intett a Nyárnak, küldött néhány száraz falevelet a langyos szél hátán. Üzenet is volt a leveleken: Mindjárt jövök! Mindenki értette, és tette a dolgát: a Fámák előszedték a szőlőszürethez szükséges dolgokat a pincéből, a Remények nekiláttak összegyűjteni a vadvirágok száraz, selymes és meleg ruháit a téli fészekhez, a Virágok előkészültek a begubózáshoz. A Dulimanók... ők csak megkeresték a virágmintás takaróikat, hogy holnaptól azokat terítsék a földre, a derekuk alá, amikor kifekszenek a rétre, nézelődni és gyakorolni a szeretetteljes élnihagyást.   





Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

Szólj hozzá!

VI.

Van egy domb, ami mellett a legszebb Kis Virágok nőnek mindig, ami mellé a legjobban szeretnek feküdni a Dulimanók. Ez a domb magasabb, mint ők, magasabb még egy Fámánál is. Mohás a kő, barátságosan puha, fekvésre csábító. És emlékeztet Valamire, Ami... Ezt a Valamit azonban csak a Remények látják, odafentről. És bármilyen vidám, nevetős minden Remény, bármennyire magasan repülnek, egy másik dimenzióban, mégis: amikor erre szállnak, mindig esik néhány csepp eső a kőre, és mellette a Kis Virágokra. (A Remények szeméből hullik, az ő könnyük az, hát persze...)
Mit látnak odafentről, ami ilyen szomorú? A Múltat látják, ami egyben a jelen és a Jövő is. Az állandó MOST-ot. Az pedig egy nagyon nagy szívű Dulimanó, aki egyszer lefeküdt egy Kivételesen Szép Kis Virág mellé, a földre. És nem is akart fölkelni onnan soha már, annyira tetszett neki a hely. Nem mozdult, csak feküdt, tavasztól őszig, téltől nyárig. Nem evett, nem ivott, csak feküdt és gyönyörködött a Virágban, amikor nyitva volt a szeme, vagy álmodott a Virágról, amikor csukva volt a szeme. Meddig tartott ez? MOST is tart, hiszen ez a Múlt, a Jelen és a Jövő! Csak közben a Dulimanó már nem él, ahogyan az a régi Kis Virág sem. Egy domb lett belőlük, amin minden évben új réteget képez a por, az új virágok magja, a Remények könnye és a tavalyi Virágok elszáradt teste. Így nőtt akkorára az a domb, hogy magasabb már, mint egy Fáma.
Mohája puha, alvásra csábító. Rajta a Virágok: a legszebbek a környéken. Csak a Fámák nem szeretnek oda járni, mert azt mondják: olyan szomorú arrafelé, olyan "megmagyarázhatatlan" érzés fogja el őket. És utána, amikor hazatérnek a télen fűtött, nyáron hűtött házaikba, mindig inniuk kell valamit, és felhangosítani a rádiót, hogy ne érezzék rosszul magukat.
Csak a Dulimanók tudják, hogy mindez ostobaság. Mert ha úgy is történt minden, ahogyan a Remények mesélik, akkor is Mind-Egy.
A Kis Virág az Kis Virág, a Dulimanó az Dulimanó, a Remény az Remény. A Kő pedig csak egy Kő.


Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

Szólj hozzá!

V.

Tavasz volt, a Virágok Ideje után két héttel. A Fámák kertjei pompáztak, apró lilaságok sikoltoztak ki nagy vidáman a csendesen naprabólogató sárgaságok közepéből, piros kardocskák döfölték át itt-ott a szerény apróságokból összeszőtt kék terítőket. A Fámák kifényesítették a szekrényeikben télen csendesen pihenő ezer évnyi tudásukat és unalmukat. Naphosszat kiszórtak, kigyomláltak, elgereblyéztek, lecsippentettek, megöntöztek és megrovarirtottak, hogy délután már csak ülhessenek a tornácokon, hideg italok mellett, élvezve a színek orgiáját, miközben kellemes jazz szól a rádiókból. És persze a tornácon rendezetten állnak a szolgák: a gereblye, a kanna, a permetező.

Ez a Fámák félgömbje.

A Dulimanók ilyenkor már régóta kint élnek a dombokon. Olyan melegek az esték, hogy egyiküknek sincs kedvük a barlangokban aludni. Ott télen jó, amikor párás meleg van. Tavasztól kölcsön adják a helyüket a furcsa lényeknek, akik nem szeretik a napot, viszont imádják a nyirkos hűvösséget. A Fámák tudják, hogy Gombáknak kell őket nevezni. És nekik vannak "receptjeik" is. A recept annyit tesz: használd ki, öld meg, alakítsd át és élvezd az ellenállásra képtelen apró lényeket. Aztán dicsekedj el a másik Fámának, ebéd után, jóllakottan, hogy "Ezt még a nagymamámtól tanultam. Finom, ugye?!". és a Fáma a Fámának sohasem mond ellent, természetesen. Lelkesen és jóllakottan böfög meg bólogat inkább. A Dulimanókat ez nem érdekli. Ők kint vannak a szabadban, és teszik a dolgukat. Nincsen se gereblyéjük, se kannájuk, se kertjük. Azt sem tudják, mi ez az egész felhajtás a kertészkedés körül. Hiszen a legegyszerűbb módszer a legjobb: szeretni és hagyni kell a Kis Virágokat. Amikor a Remények elrepülnek a vidék felett, a nevetésük betölti a levegőt. A Fámák befogják a fülüket és fintorognak ilyenkor. Régebben még előfordult, hogy némelyikük puskával vagy parittyával célzott a Reményekre. Aztán megtanulták, hogy a Remény áttetsző testén túlrepül a golyó és a kő. És leginkább egy másik Fáma fején koppan, lefelé estében. Azóta csak fintorognak. A fülüket azért befogják, hiszen nem szeretik hallgatni a Remények gúnyos nevetését. Ők rengeteget dolgoznak a kertekben, a Dulimanók meg nem csinálnak semmit, és az ostoba Remények mégis azt rikoltozzák, milyen szép a táj a sok Kis Virággal - csak éppen azok a Kertek csúfítják el a képet. Gereblyéstül és jazz-zenéstül... A dulimanók meg - mint tudjuk jól - süketek, így sokszor észre sem veszik a felettük repkedő Reményeket. Csak fekszenek a Kis Virágok mellett, és mosolyognak. Álmukban kicsorduló nyálukkal öntözik a virágok tövét.

Ez a Dulimanók félgömbje.

Fentről nézve, ahol a Remények repkednek, így kerek a Világ.

Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

Szólj hozzá!

IV.

(A Tigris látogatása)

Nyomasztóan meleg nyári nap lévén mindenki azt tette, amit ilyenkor szokott. A Fáma aggodalmas és fontoskodó arccal jött és ment a Kert és a Kút között, kezében a bádogkannájával, hogy éltető vizet adjon a növényeknek. És mivel minden Fáma minimum három dologra tud figyelni egyszerre, így ez a Fáma is egyszerre számolta fejben a hektáronként kiszórandó műtrágyamennyiséget, valamint nézett minden egyes fordulónál rosszallóan a Dulimanóra.
Mert az semmi mást nem csinált, mint ami a dolga: reggel leheveredett a legszebb vadvirág tövébe, ott elaludt és álmodott. Tőlük nem messze egy Remény szállt le a földre, megigazította a szárnyait, aztán az árnyékba húzódott pihenni, csendben, egészen kicsit gunyoros mosollyal szemlélve a nyári idillt.

Ekkor jelent meg a Sárga-Fekete! Nem szólt egy szót sem, nem barátkozott, de nem is fenyegetett. Egyszerűen csak ott volt.

"Tigris!" gondolta a Fáma, egy rövid pillanatra abbahagyva a vízhordást. (a műtrágya-számolgatást és a Dulimanóra való rosszalló nézést nem...). "Tigris egyenlő veszély. Veszélyes szépség. Például: Tigris! Tigris! éjszakánk / erdejében sárga láng / mely örök kéz szabta rád / rettentő szimmetriád?"

A Remény a Nőkre gondolt, és arra a szép mondatra, amit egyszer egy másik Reménytől hallott, aki elrepült egyszer Erotikába, és ott hallotta ezt: "Nem szeretem a bólogató kutyát, és az üvöltő majmot. / Azt szeretem, ha csendesen lépked mellettem a tigris..." Ezt mondják arrafelé a Nők. És ilyen hát a Tigris, amire vágynak...

A Dulimanó nem gondolt semmire, csak aludt a virág tövében, mosolygott és álmodott. Igaz, ha ébren lett volna, akkor sem történik semmi, hiszen a Dulimanók, mint jól tudjuk, majdnem teljesen süketek. Különösen a Fámák és a Remények frekvenciája az, amire érzéketlenek. Ha néha meghallanak valamit, az leginkább a virágok nevetése vagy sikoltása. Most is erre ébredt a Dulimanó. A virág kacagott fel, jó hangosan. Talán csiklandozta a Tigris, azért. Sárga-Fekete próbált ugyan finoman közeledni a virághoz, de ahogy a lábai hozzáértek a szirmokhoz, a vadvirág hangosan felnevetett és hajladozni, rázkódni kezdett. A Dulimanó felült és körbenézet. Először a régi ismerősöket vette észre. A Fáma és a Remény döbbent arccal néztek feléjük. Ők nem is gondolták, hogy egy Tigris ilyesmit csinálhat! Végre a Dulimanó is felfedezte a Sárga-Feketét, ahogy ott ült a hajladozó, kuncogó virágon. Csodálkozott, aztán megkérdezte, virágnyelven: Ki ez a Sárga-Fekete, Kisvirág?

- Ó, ő egy Darázs! Jött, hogy beporozzon... de annyira csiklandoznak a lábacskái, hogy nem bírom ki nevetés nélkül!

Erre a Dulimanó is elkezdett nevetni. A Remény is mosolygott, félig önmagán. A Fáma viszont elvörösödött, amiért ilyen ostobának bizonyult, hogy összekeverte a Tigrist egy darázzsal, és mérgesen visszament a házába. A Sárga-Fekete még egy darabig szöszmötölt a kuncogó virágon, aztán elrepült. A Dulimanó visszafeküdt, és újra álomba merült. A Remény is összeszedte magát, és felszállt, hogy elrepüljön... talán éppen Erotikába.


Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

Szólj hozzá!

III.

Olyan igazi, "első" tavaszi nap volt, amikor mindenki kimegy a szabadba.

A Fámák ásnak, méregetik a virágágyások helyét, számolgatják mennyi fólia, trágya kell majd a Kertbe. A Remények visznek magukkal egy könyvet, és egy fa törzsének támaszkodva olvasnak, aztán elbóbiskolnak a friss levegőn, és tovább álmodják a történetet. A Dulimanók pedig egyszerűen csak sétálnak, amíg találnak egy tavaszi virágot, ami mellé lefekhetnek, és nézhetik az eget.

A Remény egy emberi könyvet vitt magával aznap. A szabadságról, és a megmondásról szólt. Hogy mi a szabadság, hogyan élhetnek az emberek szabadon, hogyan szerethetik a másik embert. És hogy mikor kell megmondani valamit, és hogyan. És hogy ez mennyire fontos. Meg hasonlók. A Remény nagyon szerette az ilyen könyveket, meg az embereket is. Úgy olvasta a történeteiket, mint... mint, mondjuk az emberek olvassák ezt a történetet, Fámákról, Reményekről és Dulimanókról. Annyira tetszett neki a szabadság, és a megmondás, hogy még a nyála is kicsordult, miután elaludt, a könyvvel az ölében.

Így talált rá a Dulimanó. Kíváncsi volt, mi lehet az, amitől ez a Remény ilyen jót álmodik. Persze egy Dulimanó nem tud olvasni - így meg kellett várnia, amíg felébred a Remény.

Türelmesen várt hát. És amikor a Remény felébredt, el is mondta a szabadságot, és a megmondást. Hogy a szabadság akkor jó, ha nem bánt mást, és a megmondás meg akkor jó, ha soha nem tartjuk magunkban, még ha rossz is a másiknak, amit éppen mondunk.

A Dulimanó persze nem értette ezt az egészet - azt meg végképpen nem, hogy egy ilyen komoly Remény ugyan mitől van oda ennyire ezektől a gondolatoktól? Azt persze nem tudta (a Dulimanókat senki nem az éles eszükért szereti ám...), hogy a Remény olvas az ő gondolataiban is. Ezért kicsit csodálkozott, amikor az azt mondta:
- Látod? Nem érted, de mégsem akarod megkérdezni, mit jelent ez az egész, mert nem akarsz megbántani egy Reményt. Igaz?
- Igaz - ismerte el egy Dulimanó. - Ez akkor most baj? Hogy nem tudok megmondani? És hogy nem értem? Lehet, hogy még szabad sem tudok lenni?
A Remény nagyot nevetett, és a fejét csóválta. Aztán szeretettel nézett a kis Dulimanóra.
- Nem, erről szó sincs. Ezen mosolyogtam álmomban, tudod? Hogy az emberek milyen egyszerűen látják a dolgokat, és mennyire szeretik a szabadság és a megmondás kapcsán ráerőszakolni a gondolataikat a többi emberre. De ez sem a Reményekre, sem a Dulimanókra nem vonatkozik. Te csak viselkedj úgy, ahogy akarsz. Az a Te szabadságod.

Azzal a Remény vidáman intett a Dulimanónak, szárnyra kapott, és dúdolva elvitorlázott a semmibe.

Egy perc múlva egy Fáma a közeli kertben azt motyogta maga elé: "És egy új madárijesztőt is fel kell állítanom, különben minden Remény az én kertemet fogja dézsmálni!"

Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

1 komment

II.

Ma ment el először a gyerek sétálni.

"... és azokat a Kis Virágokat, amiket nem a Fámák kertjében találsz, azokat is szeresd ugyanolyan szeretettel, mint az övéiket, a Kertjeikben! És bánj velük is ugyanúgy! Ígérd meg szépen!" Anya mondta ezt, amikor először jött haza egy vadvirággal a kezében. Büszkén mutatta, milyen gyönyörű - és nem értette, miért folynak a könnyek Anya arcán. Amikor pedig elmagyarázta Neki, mi a Kis Virág, és mit jelent Dulimanónak lenni, akkor szinte felháborodott a magyarázaton. Leginkább az elkésettségén. Hiszen elmondhatták volna neki még azelőtt, hogy első alkalommal hagyta el a barlangot, egyedül indulva sétálni! Pontosan úgy, ahogyan elmagyarázták a Fámákkal és a Reményekkel kapcsolatos fontos tudnivalókat. Nem is ment soha egy Remény közelébe se. Nem is kellett soha egyetlen Fámának sem panaszkodnia Anyának, amiért az ő neveletlen Dulimanója nem hallgatta meg a bölcsességeit, vagy pláne kinevetett volna egy tiszteletreméltó Fámát!

Miért kellett ezért egy Kis Virágnak meghalnia?! (Hiszen most már tudta: így hívják azt, amikor ő, vagy egy másik fiatal Dulimanó letépi és hazaviszi őket.) Ha elmondták volna a Szabályt, az a szépség még most is élhetne. Ő pedig odamenne hozzá, nézné, hallgatná, simogatná a szemével, aztán, ahogyan azt kell, lefeküdne mellé a fűbe, és aludna. Álmodna, egy virágosat.

Emlékezett rá, hogy napokig ezen gondolkodott akkoriban. És a legszörnyűbb az volt, amikor rájött, nem ő az első, akivel megtörtént mindez. Előtte Dulimanók tucatjaival esett meg ugyanez, ugyanígy. Miért?! Nem bíznak benne a szülei? Kicsinek, butuskának tartják? De ha egyszer elég nagy és értelmes már ahhoz, hogy megértse a Fámákról (meg a Kertjeikről...) és a Reményekről tartott előadást, akkor miért ne értené, mi a helyzet a Kis Virágokkal?

Ma ment el először a gyerek sétálni.

Büszke volt rá, hiszen okos, szép, és ami még mindezeknél is sokkalta fontosabb: Kedves! Egy igazi Dulimanó! - gondolta magában. És mégis, összeszorult a szíve, ha arra a pillanatra gondolt, amikor majd visszatér, és csillogó szemmel mutatja neki a Kis Virágot, amit séta közben letépett. Mert annyira szép volt, hogy úgy érezte, haza kell vinnie, meg kell mutatnia Anyának, Apának, a Testvéreinek.

Miért nem lehet ez másképpen? Talán a Fámákat kellene megkérdezni? Bizonyára elmondanának egy bölcs történetet, az Első Dulimanóról, aki megértette, hogy a Kis Virágok csak ott tudnak élni, ahol megszülettek. Ha meg egy Reménytől érdeklődne (bár beleborzongott még a gondolatba is, hogy egy Remény közelébe menjen), az nyilván kinevetné, butának tartaná, és olyasmit mondana, hogy csak egy Dulimanó lehet olyan ostoba, hogy elhisz mindent, amit a Fáma mond. És ők tényleg nem túl okosak, a Fámákhoz és Reményekhez képest. Még az is lehet, hogy elhinné: nem is bizonyos a halál. Hogy esetleg van más lehetőség is. És akkor maga is elveszne, hiszen "reménykedne"...


Ma ment el először a gyerek sétálni.

Ha hazaért, és ha túl lesznek mindenen, majd kézen fogja, és elviszi a Kis Virágok temetőjébe. Megmutatja neki a sok ezer száraz, fonnyadt virágot. Ők a mártírok, akik megtanították neked, nekem, és az összes Dulimanónak, hogy milyen szörnyű is az, amikor a Szépet birtokolni akarod. És ha nagyon szomorú lesz, majd mesél neki azokról a Kis Virágokról, akik mellett eddigi élete során aludt már. És a gyerek, az ő gyereke, van olyan okos, hogy meg fogja érteni: nagyon jól van minden a "reménykedés" nélkül is...

Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar

Szólj hozzá!

HOMMAGE á CORTAZAR
I.

Egy elnyújtott, öblös dudálás hangzott az Alagút felől.

Az öreg Fáma csak bólintott, aztán fütyörészve locsolgatta tovább a Kis Virágokat, számon tartva sorrendjüket szomjúságuk szerint. Közben szivarozott, ráadásul tánclépésben hordozta körbe a kopott alumínium kannát a kertben. A házból szólt a rádió, éppen a délutáni híreket mondták. És Ő végig azon tűnődött, mi legyen másnap az ebéd. Egy Fáma persze - különösen, ha már ezer éves is elmúlt - hét dologra tud egyszerre odafigyelni. A hetedik dolog az a bohókás Dulimanó lett volna, aki most kerekre nyílt szemmel osont a kert végében, az Alagút felé. Nem akarta, hogy a Fáma észrevegye, és beszélgetésbe bonyolódjon vele az Alagútról, a Túlsó Világról, vagy akár a Kis Virágok ápolásának fortélyairól.

A Dulimanók nem szeretik a Fámákat, sem a szagukat, sem csendben és bólogatva állni előttük, mint egy csíntalan gyerek, amíg csak be nem fejezik azt a sok bölcsességet, amit minden alkalommal, kíméletlenül végig mondanak, ahányszor csak egy manó óvatlanságból túl közel merészkedik hozzájuk.

Az Alagútban nem volt gyalogjáró, csak egy pár sín. Természetesen tilos is volt a gyalogos közlekedés. Időnként vonatok robogtak át az Alagúton, általában kétszer tülkölve: egyszer mielőtt besüvítettek volna a sötétségbe, másodszor mikor a vezető meglátta a világos félkört a mozdony ablakából.

Néha háromszor tülkölt egy-egy szerelvény - de lassítani nem lassítottak az "ilyen" járatok sem. Az Alagutat nem takarította senki, csak néhány kóbor kutya tévedt be időnként. Leginkább akkor, amikor éles füleikkel három dudaszót hallottak, viszonylag sűrű egymásutánban.

A pontos menetrendet is csak a Fámák tudták, a kóbor kutyák és a Dulimanók nem. Hiszen a manóknak órájuk sem volt, azt pedig, hogy megkérdezzenek egy Fámát, különösen az Öreget, aki az alagút bejáratánál, a Nagy Virágkert mögötti kis házban élt, azt aztán teljesen értelmetlennek tartották.

A Dulimanó odaért az Alagút bejáratához. A rádióban vége lett a délutáni híreknek. Az utolsó Kis Virág is jóllakott a finom vízzel. Hosszú dudaszó hallatszott, aztán kisvártatva még egy. Az öreg Fáma összevonta szemöldökét, aztán bosszúsan legyintett, és szomorú paso-doblét járva visszaindult a Házba. Két kóbor kutya felkapta a fejét a tülkölésre, aztán hátracsapott fülekkel az Alagút felé indultak.

A Dulimanók borzasztóan kedves, szeretetre méltó lények, de mint tudjuk, teljesen süketek.

Címkék: remény dulimanó fáma Cortazar novellaciklus

Szólj hozzá!

KÉPES ÜDVÖZLŐLAPOK IRÓNIÁBÓL
(1)

Kedves L.!

Itt "minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve!". Bár negyven év után is gyüttmentnek érzem magam néha - de ezt ki lehet bírni. Olyan, mint az Élet: végül is ki lehet bírni azt is. Ámbár megjegyzem, eddig nem ismerünk olyat, aki ne halt volna bele a végén - furcsa egy ellentmondás ez!

Sokat sétálgatok a jó időben, Irónia ódon és hangulatos Óvárosában. Rengeteg antikvárium van itt, könyvek, térképek és képeslapok! Szeretem a képeslapokat, különösen azokat, amelyek nem sterilek, hanem valós, régen élt és régen meghalt személyek gondolatait hordozzák a hátlapjukon, néha igen elgondolkodtató mondatokban. Miközben - és ez az igazán megindító ezekben a lapokban! - az elülső, képes felükön mindig valamilyen földöntúli báj uralkodik. Süt a nap, a lefotografált személyek mosolyogva hunyorítanak a magnézium-villanásra, a turisták elégedettek, kipihentek és kövérek, az utcagyerekek boldogan cipelik a hatalmas bőröndöket az idétlen öltözékű dámák után, az urak szivaroznak, a vendéglősök egyesével fújják le a porszemeket a kerthelyiségek asztalairól, és az ember még a feleségeik dúdolását is hallani véli, amint a tegnapi abroszokat mossák és fehérítik a képen nem látható mosókonyha mélyén.

Betelik a levelezőlapom. Egy kedvencemet elküldöm Önnek, kérem, olvassa el! Bizonyos, hogy nagyon tanulságosnak fogja találni. Hiszen Ön is Iróniából származik, még ha nem is az Óvárosban született, mint én magam. A lapot - így képzelem én - egy Hölgy írhatta, akit idegorvosa küldött ide, pihenni, megnyugodni. A másik felén a kép elmosódott, ha nem látja rendesen, leírom Magának.


Az egyik legszebb sikátort látjuk, ami csak létezik Iróniában: a Kapcsolat-közt. Biztosan Maga is felismeri, hiszen járt már arra. A képen persze nem a mostani állapota látható, hanem az egy évszázaddal korábbi. Nincsenek még elektromos vezetékek, nincsenek óriásplakátok, a tetőkön parabolaantennák helyett jóllakott balkáni gerlék ülnek.

A sarokház kapuja előtt egy hosszú szoknyás Nő áll, éppen belépni készült talán a kapun, amikor észrevette a fényképészt. A lencse felé fordulva kecsesen igazítja a haját. Távolabb egy férfi, háttal nekünk, keménykalapban, fekete táskával a kezében távolodik. Talán orvos, esetleg ügyvéd, aki valamelyik házból lépett ki az imént, dolgát bevégezve, és most megy a Fő tér felé, hogy ott konflisra szálljon. Tudja mit? Lehet, hogy temetkezési vállalkozó? Lehet. Az ember azt gondolná, más személy nem is látszik a képen - de azért csak vegye észre a jobb felső sarokban, a ház manzárdablakában az a figurát! Mulatságos, igaz? A fénykép nem ad hangot, nem tudjuk, mond-e valamit, vagy kiabál, sikolt vagy énekel. De az biztos, hogy derékig kihajolva a kapu előtt álló Nőt nézi.

Vajon mi történt a következő pillanatban? A Nő felnéz? Int, és azután belép a házba - és a férfi visszahúzódik az ablakból? Esetleg nem is neki szól a férfi, hanem a távolodó fekete ruhásnak? Az megfordul, cvikkerét feltéve szigorúan mered a tetőablakból lógó emberre, aztán bosszúsan visszaindul, tolláért, sztetoszkópjáért?

Érdekes a kép, ugye? Ahogyan a szöveg is. Vajon meggyógyult-e később az a Nő, aki írta?

öleli kedves barátja:
az irónikuS.




(2.)
Kedves Grófnő!

Szívből remélem, fejfájása és rosszulléte csillapodott, és a Doktor is jó tanácsokkal szolgált felépüléséhez. Kimondhatatlanul várom a pillanatot, mikor találkozhatunk, és a szemébe nézve mondhatom el azt, amivel most csak küszködöm, gyenge és erőtlen szavakkal.

Mivel óhajtja hallani a beszámolóimat, s talán őszintén örül is a kis képeimnek, folytatom hát: ma délelőtt kirándultam, a szomszédos Romantikába, a Világítótoronyhoz. Az út, fel a torony lábáig, szót sem érdemel. A nyár kitombolta magát, a szárazra égett déli domboldalon még a sáskák is csak másznak, ugrálás helyett. A levendulák zörögnek, a vízigényesebb növényeknek csak a puszta csontvázaik vannak már meg.

Körülnéztem a torony előtti térről, távolban, amíg a szem ellát, csak a smaragdzöld, rezzenetlen Tenger, a parti szikláknál egy-két fehér fodorral, tajtékkal. Csend, gondolkodásra és vágyakozásra való csend mindenütt.

Hazafelé a Halpiacon át jöttem, útba ejtve a belvárosi kedvenc antikváriumot. Most céltudatosan keresgéltem, és meg is lett a jutalmam! Nézze ezt a képet: "A Jónás visszatér a tengerről...".

Nem tudom az idejét a képnek, de talán nem is fontos: Odüsszeusz óta ugyanígy térnek meg a Hajósok a hazai kikötőkbe. A jól végzett út örömével - de fáradtan, szomjasan, éhesen. Nemcsak a szárazföld adta ételek, és a friss édesvíz, de leginkább a Nők ölelésének kínzó éhségével. Még a szerető nélküli matrózok is felélénkülnek ilyenkor, ahogy összerezzennek az örömlányok is a várható gyönyörűségektől. Mégis, a legboldogabbak a házastársukhoz hazatérők, hiszen tudja Ön is.


A kép vidám, szinte commedia dell'arte szerű felszabadultságot sugall. A gépek már leállítva, a nagy hajó lustán fordul a dokk felé, a matrózok a fedélzeten és a parton is feszült izgalommal óhajtják hallani a kidobott kötelek surrogását. Mosolyognak, ahogyan mindenki mosolyog a képen, még akiknek az arcát nem is látjuk, azok is.

A Jónás (amennyire jól emlékszem Nagyapám és Emlékezet nagybátyám történeteire) egy helybéli tudóst, egy kutatót vitt a Sarkvidékre, aki visszatérte után az Egyetem egyik tanszékére került, és évek hosszú munkája után alapítója és igazgatója lett az öbölben kicsit délebbre, a régi dokkok környékén még ma is működő Tengerbiológiai Múzeumnak. Ő az ott talán, a Híd parttól távolabbi végén, amint pipával a szájában, összehúzott szemmel vizsgálja a parton várakozó tömeget...

Nem tudom a nevét, így azt sem: azonos-e azzal a Tanárral, aki évtizedekkel később, megbomlott elmével, koldusszegényen és reménytelen lelkiállapotban a Fő téren álló Városháza órájának kismutatójára akasztotta fel magát, a hajnali, sós szélben, mint egy szárított lazac lengedezett, el-eltakarva az óra alatti vésett feliratot: "Tempus fugit".

Talán Ő, talán egy másik, tudós vagy művész rokona, talán valaki más. Egy biztos: a képen jól láthatja, hogy a Polgármester, az a cilinderét könnyedén a kezében tartó, pofaszakállas, joviális figura, egyedül áll a sebtében összetákolt emelvényen. Felesége, a szépséges Polgármesterné helye üres. Azt mondják - azt mondja Valóság nagybátyám is, vizenyős szemével szomorúan bólogatva az asztalon álló üres fröccsös-poharak felett -, hogy a Nő még a hajnali felbolyduláskor tűnt el a Városból. Akkor hozta a hírt egy fürge lábú, és jó szemű fiúcska, hogy a hajnali derengésben a Jónás alakját látta kibontakozni, fentről, a Világítótorony dombjáról.

Mindenki vidám tehát a képen, minden természetes, boldog, logikusan ünnepszerű. A Polgármesteren sem látszik csalódottság, sem féltékenység, de még csak aggodalom sem: mint aki nem is hozza összefüggésbe Felesége eltűnését a Tudós hazatérésével. És ha megkérdi, hol van a Nő most? Nos, megkérdeztem ugyanezt Valóság Bácsitól is.

"Senki sem tudja azt, azóta sem", mondta az öreg. "De mit számít mindez, fiam?! A Város él, lélegzik, gyarapodik. Van már Múzeumunk is, és a kis boltokban régi fotográfiákat vásárolhatnak a borzongásra és romantikára vágyó turisták. Minden jó így, ahogyan van."

Ha úgy gondolja, szavaim jól esnének az este, kérem, használja a telegráfot.

őszinte híve - s annál valamivel tán több,

S.


(3)
A karneváli anzix

Kedves Grófnő!

Tegnap estére valahogyan egy édes-melankolikus hangulatba kerültem, talán ebben Magának, elvi közelségének és gyakorlati hiányának is nagy része volt. Éjszaka indultam el, amikor a Városunk igazi kisváros. Éjjel zárt kapukkal, a kivilágítatlan sikátorokban háborítatlanul bagzó macskákkal, a Fő téren pedáns renddel és tisztasággal várjuk errefelé a hajnalt, a turistákat, a nyáron hűsítő, télen meg párás meleget hozó reggeli fuvallatokat. A ponyvával letakart színpadnak támaszkodva szivaroztam, és a közeli lámpa fényénél nézegettem a képeslapot, amit most Önnek küldök. Egy régi Karneválon készült a fotográfia.

Alkonyodik, a kép az utolsó pillanatban született, amikor még elég fényt ad a lenyugvó Nap maradéka és a magnézium villanása. Utóbbi megzavarhatta kicsit a szereplőket, ez az imitt-amott feszült arcvonásokból és a némileg kényszeredett mosolyaikból érezhető. Ők már az est érkezését várják, pillanatokra vannak a beteljesüléstől, amikor az összebújt táncospárok, maszkjaikat még magukon tartva, egy elsuttogott szóval leplezik le magukat partnerük előtt.

Fáradtak, hiszen egész nap zajlottak az események: takarítás, csinosítás, készülődés délelőtt, hatalmas sütés-főzés délben, aztán zene, tánc, színpadi előadások váltogatták egymást az alkonyatkor kezdődő álarcos táncmulatságig. Az idősebbek már csak üldögélnek a körben összehordott százféle széken, padon, lócákon, és a fiatalokat vizsgálják: találgatják, melyik álarc alatt melyik eladó lány vagy kérősorba lépett ifjú rejtőzhet. Még az öregek sem vetik le azonban a maskarát - noha természetesen az asszonyok megereszkedett melle, vagy a férfiak jellemző pocakja mindent elárul a tulajdonosaik kilétéről, ahogyan egy-egy kendő, vagy jellegzetes nadrágtartó is, ugyanígy. Ám a hagyomány figyel, és csak annyit enged, hogy a házastársak, az érett férfiak és gyermeket szült asszonyok már csak szemüket eltakaró álcát viseljenek. A fiatalok azonban tetőtől talpig álruhába bújva gyülekeznek a tánctéren, alakjuk egyforma: egészséges, fiatalos, a párosodás előtti harcra, a nemzésre és a szülésre kész vadmacskák ők mindannyian.

Párokba rendeződtek már, legalábbis nagyjából. Két alak áll valamennyire külön a többiektől. A kép középpontjában egy nemesasszony, lila ruhában, aranyszőke hajjal (mindezt persze csak Valóság nagybátyám elbeszéléséből tudom, hiszen a kép fekete-fehér, mint minden régi fotó). A kép egyik szélén pedig egy erdész, vagy erdőkerülő, sőt: talán maga Robin Hood, személyesen. A fiú szeme kivillan a fekete álarc mélyéről, és látszik, hogy ő az egyetlen, aki tudomást sem vesz a fotográfus mesterkedéséről, csak kitartóan bámulja a középen álló Nőt.

A párok elrendeződnek a következő percekben, szinte halljuk, ahogyan a hegedűs utolsókat pattint a húrokon, a bőgős lába közé igazítja a hangszerét, az iskolából kihozott pianínó mögött pedig Sztrovacsek, az Eric Satie-nak maszkírozott középkorú könyvelő meglibbenti frakkja szárnyait, ahogyan félig felemelkedik ültéből, és lendületből visszaülve a billentyűkre csap.

Mit gondol: vajon fognak-e táncolni a következő pillanatban?

ÖleléS.





(4)
Imádott L.!

Gyorsan kellett távoznom a Városból: az okát nyilván jól tudja. Nem volt időm lapot választani a levelemhez, de a bőröndöm rámolása közben ráakadtam egy gyöngyszemre, a komód tetején. Itt, ebben a helyiségben töltöttem el felnőtt életem jelentős részét, mégsem vettem észre eddig a lapot. Valóság bácsikám, és a drága Remény néni azóta tartja rendben nekem a kis padlástéri manzárdszobát, amióta csak szüleim halála és a fővárosba való költözésem óta először látogattam haza. Évtizedeken át aludtam itt, amikor nyaralni, telelni, vizsgát, válást kiheverni, alkotói válságot elmulasztani, vagy egyszerűen látogatni, feltöltődni jöttem a Városba. Most, hogy tudom: egy jó darabig távol leszek, és csak hosszú, részletes leveleket tudunk majd váltani a Bácsival és a Nénivel, van bennem egy kis félsz, minek is tagadnám. Maga már járt ezen az úton, amikor elköltözött, tudja, miről beszélek.


A kép! A fotót Valóság bácsi készítette. Ez nem képeslap, hanem családi fotó. Rólunk, részben rólam is szól. Én nem vagyok a képen, "még úgy sem", mondta a Bácsi mosolyogva. Anyám hasa normális, lapos és csinos, mint a korabeli menyasszonyoknál ez illendő volt. Van némi elfogódott zavar a tekintetében, mint aki az utolsó pillanatban erősen gondolkodik. Néhány perc, talán fél óra lehet még hátra abból az életéből, amit Lányként töltött. Apám jön, és elsodorja, elviszi magával, ismeretlen, később néhol rémületes utakon, szakadékokon, vízeséseken át a Csúcsra - ahol majd elválnak, hogy ki-ki egyedül jöjjön le a hegyről, a maga kőtábláit szorongatva idősödő kezeiben.

Rajtuk kívül mindenki ott van a képen - kivéve persze Valóság bácsit, hiszen Ő fotózott! Később, a hivatalos fotográfus készített nagy családi tablókat, de azok elvesztek, elégtek, némelyikük meg egyszerűen összetépődött valamely perpatvarok során...

Ön persze nem ismer minket, néha azt hiszem, még engem sem. Vagyis: nem eléggé... Nem tudom én sem: van-e testvére, például - pedig meg akartam kérdezni, amikor a hóesésről mesélt éppen, kezében kezemmel. De látja: elkalandozom! A fotót akarom leírni, mögéje vezetni Önt, bele abba, ami a színfalak mögött van. No, nem mintha annyira érdekes volna. Nyugodt lehet benne, hogy családunk legérdekesebb tagját kapta meg. Hogy ajándékként vagy átokként? Ki tudja azt még olyankor, amikor egy kép elkészül? A Nagyszülők boldog fáradtsággal néznek, bele a kamerába. Magukban talán imádkoznak is, az időért, és Értem. Nem ismernek még, de máris én vagyok a kedvencük. Mert értelmet adok az életüknek, fiuk vagy lányuk elengedése után. A fiatalabbak, nagybátyáim, nagynénéim: ők inkább a Párt, vagy egymást nézik, izgatott várakozással. Fojtott erotika ugyanúgy ül némelyikük tekintetében, mint vágy, irigység, vagy őszinte boldogság. A jövőt senki sem tudja, nem is sejti. És nem is bírálja, nem is kárhoztatja senki.

Boldog a család. És még Nekem, aki már csak Valóság bácsi meséit, meg Remény néni süteményeit élvezhetem mára, minden és mindenki a föld alatt rohad, még nekem is mosolyt csal az arcomra a kép. Boldogok voltak, ott és akkor. Hogy mi jött utána, kit érdekel!

Először magammal akartam vinni a fotót, hogy megmutassam Magának is. Aztán végül visszatettem a komódra, ahová tartozik. Ha egyszer majd újra itt leszek, elővehetem. Mikor jövök majd? Talán csak egy temetésre. Valóság bácsi, vagy Remény néni temetésére. Vagy, amennyire érzem az ő kapcsolatukat, talán a legvalószínűbb, hogy kettejükére. Ha egyedül jövök, majd ezt a képet fogom a kezembe, amikor a ravatalozónál engem is lefényképeznek. "Egész családja siratja Valóságot és Reményt", lesz talán a kép címe. És az unokáink majd jót nevetnek rajta, ahogyan itt, Iróniában szokás, egy ilyen vicces temetési fotót látva.

Ha viszont együtt jövünk, maga majd levetkőzik a temetés estéjén, aztán amikor glóriáját is az éjjeli szekrényre tette, de még vár, hogy megajándékozzon a legdrágább kincsével, ahogyan szokott esténként, így öreg korunkban is, akkor, abban a mennybéli halott-élő pillanatban majd hozzám fordul, és azt mondja, a képpel a kezében: Sándor! Meséljen nekem, kérem a Családról, Valóságról és Reményről...

Én pedig természetesen mesélek majd, ujjaim közben egyszerre játékosan és megélt szenvedélytől részegen járják körbe még mindig gyönyörű testét, amíg csak meg nem érkezik a reggeli szellő a tenger felől.

ÖleléS.

2009-'10

Címkék: novella irónia naplótöredék

Szólj hozzá!

Volt már ezen a blogon sok minden az elmúlt négy évben: közélet-politika, szubjektív pillanatképek, erősen felnőtt tartalom...

most egy, a GalaktikAréna oldalon közölt sci-fi szösszenet kapcsán úgy döntöttem, visszatérek az eredeti koncepcióhoz: írások, minden műfajban, előválogatás nélkül. Néha aktuális, néha nosztalgikus, néha játékos, néha komoly dolgok. De mindig középpontban a (második) kedvenc tevékenységem. Az íráS...

Jó olvasást mindenhez. Utána pedig jó gondolkodást. És minden hozzászólást örömmel fogad a szerző,

K.S.

2013. március 6.

Szólj hozzá!

Addig is, amíg visszatér a kedvem az íráshoz, egy invitáláS:

Kedves Barátaim!

ezúton is szeretettel meghívok minden olvasni szerető embert
2009 június 7-én, vasárnap 13.00 órára az Ünnepi Könyvhét Ráday utcai szekciójába, az Ad Librum standjához,
egy baráti dedikálásra.

Ha már megtetted a Magadét - és megvetted a Magadét... - hozd el a könyvet, hogy összefirkálhassam...
Ha még nem, de úgy érzed, érdekelhet a dolog, és ráérsz éppen, úgy gyere el, és persze hozz magaddal (sok) pénzt, mert a Nagybevásárlás mellett további nagyon klassz olvasnivalók lesznek kaphatók a helyszínen, még klasszabb áron!

Szeretettel üdvözöl a "szerz."

Kütreiber Sanyi


A könyvről kicsit bővebben itt:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?type=22&_v=Kutreiber_Sandor_Nagybevasarlas&id=76590

 

Szólj hozzá!

Van úgy, hogy az ember vesz egy nagy levegőt, és belekezd. Tipikusan ilyen például a búvárkodás. Van úgy is, hogy az ember már nem kap levegőt, erre aztán belekezd a mindenmindegy-be. Ez a blog az utóbbiról szól. Majd. Ha elindul.

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása