Főúr, egy feketét!
Szeretem a pacalt, főképpen friss, ropogós héjú, lehetőleg még langyos fehér kenyérrel. Egyetlen hátulütője van az efféle menünek: az elfogyasztása utáni éjszaka, az álom. Ilyenkor a megterhelt gyomor küzd az igazáért, miközben az agy ugyanúgy követeli magának a vért és az oxigént. Ebből a harcból születnek a nehéz, fojtogató álmok. Amikor egy éjszakán át futunk valami után – vagy éppen valami elől -, amit végül nem érünk el – vagy ami elől nem menekülhetünk. Az ilyen álmokból ébredve percekig fel sem fogjuk, hol vagyunk, kik vagyunk, mi történik velünk. Talán csak akkor zökkenünk helyre, amikor a reggeli első kávé mellett ülve megérezzük: ami volt, az csak álom volt, ami pedig van, az a kellemes valóság, egy új nap kezdete.
* * *
Rettenetesen csörög ez az óra, rettenetesen! Szólni fogok a Mancinak, hogy legközelebb hozzon nekem egy másikat, arról a titkos belvárosi zsibvásárról, ahová szombatonként eljár, valahová abba a Vásárcsarnok melletti kis utcába. Nem lehet, kérem, így ébredni, ha az embernek délelőtt írnia kell, ezt még a Hertelendy úr is beláthatja. Az írás, az nem olyan, mint a kéményseprés, vagy a szikvízkészítés, ugyebár. Nem, dehogy nézem én le az iparosokat, szó sincsen róla. Van, aki hajnalban kel, fütyörészve mosakodik a fürdőben, megissza a maga kávéját, lent a Bauer kocsma pultjánál, hajnali fél ötkor, azokból a vaskos üvegpoharakból, aminek még a nézésétől is kiráz engem a hideg. Aztán elindul a dolgára, hogy legyen a magamfajta naplópóknak friss tej, ropogós zsemle, reggeli újság a küszöb előtt, fél nyolcra. Nagyon szép dolog ez, nagyon becsülendő, bizony, hálás is vagyok érte. Amit leginkább azzal mutathat ki egy szerkesztő, hogy szép, nemes és dicsérő szavakkal, amolyan belvárosi idillt megfestve mutatja be ezeket a jóembereket, amikor néha-néha őróluk is megemlékezik egy hétvégi tárcájában.
Ejnye, de hát ez mégsem lehet a vekker, hiszen elhallgat aztán újra berreg, türelmetlenül, mintha a csengőt nyomná valaki. Csempe-Pempe, hát persze! Szombat van, május elseje. És tegnap megbeszéltük a mai napot, igen, most már emlékszem. A megbeszélés, az persze az Ő módszere szerint történt. Pénteken este, zárás előtt, amikor az ember már kellően megfáradt, hiszen megírta és beküldette a szerkesztőségbe a hétvégi anyagot, végigolvasta a lapokat, hosszú órák óta a masszív szivarfüstben üldögél a sarokasztalnál, pihenésképpen fröccsözik, amíg a színházi lapokat, meg az új Nyugatot olvassa, elmélkedik, bambul. Ilyenkor nincs ereje vitatkozni, csak bólogat. „Délelőtt a Ligetbe megyünk, új előadása van a Vitéz Jánosnak, azután ebédelünk a Somogyinál, háromkor az örökrangadó a Hungárián, aztán, egye fene, a Szerkesztő úr kedvéért megnézhetjük azt az új Garbo hangosfilmet az Urániában”. Jó, hát megbeszéltük - de miért kell így rárontani az emberre, hajnalok hajnalán?!
A Szerkesztő úr még nincsen készen? néz rám szemrehányóan Csempe-Pempe. Morgok valamit, hogy öltözöm, iszom egy kávét, aztán indulhatunk, bele a hajnalba, ha már ez a passziója. Miféle hajnal? csudálkozik rám kerek szemekkel, hiszen majdhogynem fél tíz van?! Ha most nem indulunk azonnal, lemaradunk a Vitéz Jánosról, a perecet és a hajnalban csapolt friss sört elfelejthetjük, nem is szólva a rohanásról, hiszen még bilétánk sincs a mérkőzésre! Jól van, akkor csak a kávé… mondanám, de addigra már bent is van a szobában, szinte felöltöztet, ing, nyaksál, cipő, és húz magával, mint egy gyereket. Majd iszunk egy habos kávét a Gundelnél, Szerkesztő úr. Kap hozzá egy igazi bécsi stanglit is, csak jöjjön már!
Botorkálok a szent őrült után, a kapualjból kilépve szinte ledöf a májusi nap, morgok, krákogok, durcáskodom egyre. Csempe-Pempe persze nem az a valaki, akit az ilyesmi meghatna. Még el sem értünk a Liget sarkára, ő már az ebédnél tart, amikor ebédelünk, már a leves közben a meccsről fog beszélni, és ez így megy majd késő estig, amíg végre nagylelkűen elbocsájt engem. No de csak holnapig, hiszen akkor már a Vasárnapot fogja tervezni. A Vasárnapunkat. Jókor reggel kirándulás a Fogaskerekűhöz, ebéd a Brennernél, aztán máris rohanás a Gamma-pályára. Háromkor játszanak, a Kossuth-tal, a nemzeti bajnokságba való vissazjutásért! Gondolta volna Főszerkesztő Úr, akár csak öt éve is, hogy a Gamma kieshetik? Gondolta volna?!
Drága ember, én egy hónapja azt sem gondoltam, hogy megismerkedem Magával, és attól fogva egy percnyi nyugtom sem lesz a hétvégéimen! Hurcol magával, mint egy kisgyereket, ide-oda, keresztül Pesten és Budán, az Állatkertből mindenféle kisvendéglőkbe, fürdőkből mozgóképszínházakba, revükből kiállításokra, és leginkább természetesen pályáról pályára, meccsről meccsre. Mást sem hallok szombat reggeltől vasárnap estig, mint hogy igyekezzünk, mert lemaradunk! Szerkesztő úr, lemaradunk! Ha legalább… de ne legyek igazságtalan, valóban: mindig odaérünk, mindent látunk, hallunk, érzünk. Az egész nagyváros ennek az őrültnek a hitbizománya, mindenhol ismerik, kedvelik, de legalábbis megszokták már, mint a nagymamától örökölt tálalószekrényt, amit évtizedek óta kerülgetni kell az előszobában, de kidobni szentségtörés volna.
Nocsak, elbóbiskoltam talán, menet közben? Ülünk a kertben, az asztalon ott a habos kávé, mellette a sós kifli, a buborékos víz. Kicsit megnyugodnék éppen, rágyújtanék, lelassulnék – de erre nincsen idő. Jöjjön már, drága Szerkesztő Úr, mindjárt kezdenek a pavilonban! Szomorú sóhajjal nézem a maradék kávét, a kiflit magamhoz veszem, hogy majd útközben (ha ezt a Deseőffy dédmama látná! Skandalum!), és már megyek is. De a sör valóban finom, hűvös, az előadás szórakoztató, a gyermekek kacagásába bele-belehallik egy idősebb férfiember bariton nevetése. Elüldögélnék még, de most már gyerünk, gyerünk: a Somogyiéknál harangszóra kész az ebéd, akkor jó a húsleves, nem mikor harmadszor melegítik!
És természetesen nincsen idő a kávéra ebéd után! Kikérni még ki lehetett, de nyugodtan elfogyasztani már nem. Hogyisne: legalább egy óra, mire odaérünk, megvesszük a jegyeket, elfoglaljuk a helyünket, és magunkba szívjuk az elmúlt hét fejleményeit. Ki hagyott ki tréninget, kivel elégedett a Mester, ki van bombaformában, hol látták az ellenfél centerét tegnap éjjel mulatozni, ésatöbbi, ésatöbbi. Én persze csak hallgatok majd, mint egy sült hal, Csempe-Pempe lesz az, aki kinyilatkoztat, megtippel és fogad, esküdözik és suttog, fölényesen mosolyog és izgatottan találgat. Félrehív egy piros csokornyakkendős alakot, aki Bécsben él, a Vienna megfigyelője, nem egy nímand! Van egy kis ügyletünk, egy igazi csiszolatlan gyémánt, a Hunnia II-ben játszik, majd elviszem Szerkesztő Urat is egyszer, meglátja, az a fiú profi lesz hamarosan, nem is akármilyen! Még az olaszok is elvihetik egyszer, a Sampdoria, sőt, akár a nagy Bologna! Én addig talán innék egy kávét a lelátó alatti büfében, mondom félénken, kicsit elbágyasztott az ebéd, meg ez a meleg, a rohanás. De persze nem megy, nem mehet, hiszen akkor „lemaradunk”! A melegítésről. Püff neki. Kókadozva nézem, ahogy az atléták vicces mozdulatokkal, ámde komoly, marcona ábrázattal ugrándoznak, hajolgatnak a vadul zöldellő gyepen. Igen, van ebben az egészben valami mégiscsak. Egye fene azt a kávét, majd az Uránia mellett, a Koronában, mozi előtt megiszom egy kapucínert. Nincs annál jobb egész Pesten.
Persze hogy erre sincs idő: alighogy levonulnak az izzadt, fáradt gladiátorok a küzdőtérről, mi máris loholunk, kígyózunk előre a tömegben a villamosmegálló felé, meg sem hallgatva a szakértők értékelését. Szakértők? Ezek? Ne vicceljen már, Szerkesztő úr! Egy évben egyszer kijönnek a Hungária-Ferencvárosra, és azt hiszik, tudnak valamit a futballról! Mintha Ön azt mondaná, hogy látta egyszer Valentino-t egy filmben, és ettől Ön már a legjobb kritikus, rendező és filmszínész egyben. Nevetséges, kérem… de menjünk közben, mert sosem érünk az Urániához. Nevetséges, igen. Annyira az, mint hogy egy felnőtt ember egy teljes napja loholjon fel alá Pesten, és ne tudjon nyugodtan meginni egy jó kávét, hozzá elszívni egy szivart. Megállj, Csempe-Pempe, ezért megfizetsz még, morgom magamban, már-már tényleg dühösen.
Aztán a mozgókép megvigasztal, elgondolkodtat, másfelé fordít. Garbo egy istennő, mint mindig, és most nagyszerűek a partnerei, izgalmas a történet szövése is. Szokatlan még a hang, de érdekes, kétségkívül érdekes! Csempe-Pempe persze fanyalog egy kicsit, hogy hiányzik a zongora – de azért látom a szemén, hogy tetszik neki is az új módi. Felélénkülök, az előcsarnokban úgy döntök, a sarkamra állok, és átveszem az irányítást. Annál is inkább, mert mára már nincs több program, nem maradunk már le semmiről.
A Körútra kilépve nagy levegőt veszek, belehunyorgok a lemenő napba. Te jó ég, hiszen napfelkelte óta loholunk már, és én még a reggeli kávémat sem tudtam meginni! Csempe-Pempe is kellemesen fáradtnak tűnik, bár a szeme sokat sejtetően csillog. Mint amikor suttogva bejelenti, milyen csodálatos kisvendéglőt találtvalamelyik kültelki pálya környékén, ahol a legutóbbi kirándulásán egy új csillagot, egy második Orth Gyurit, sőt, én mondom, Szerkesztő Úr: egy új Schlossert! vélt felfedezni.
Nos? Néz rám várakozóan. Nos, kedves Barátom, most eljött a pillanat! Szépen átsétálunk a New Yorkba, leülünk a galérián, én előveszek egy Habanost, aztán csak annyit kell mondanom a Tivadar úrnak: Főúr, egy erős feketét! Tivadar úr erre bólint, finoman csettint a kezével, int a pult felé. Kicsivel ezután pedig a nemrég begyújtott lámpák csillogása, meg a gomolygó szivarfüst mögül kilép majd Aranka, vagy Klárika, amelyikük éppen dolgozik ma este, és kezében a fénylő alpakka tálcával, elegáns léptekkel jön, szinte vonul az asztalunkhoz. Leteszi a tálcát, mosolyog, lerakja a gőzölgő kávét, a tejet, a vizet, szépen elrendezi az asztalon, miközben édes mosolyával rám nézve, csilingelő hangon érdeklődik: Hogy van, drága Szerkesztő úr?
Köszönöm, Aranka (vagy Klárika), remekül, mondanám erre én – de a tálca széle véletlenül a vizespohárnak ütődik, és csilingelni kezd. Érdekes, hogy nem egyet csörren, hanem egyfolytában csörömpöl. Bosszantó, mert nem is hallom a saját hangomat, sem Aranakát… sőt, lassan eltűnik ő is, a kávéház is, Csempe-Pempe sem ül már mellettem, valami bódult félhomály vesz körül, és a csilingelést hallom egyfolytában. Nem is csilingelés, inkább berregés ez már, teljesen olyan, mintha egy átkozott vekker lenne!
* * *
Felülök az ágyban, bambán nézek körül. Lassan állnak össze a képek: a tegnapi pacal, a kedvenc Mándy-kötetem, amit a nehéz alvás előtt olvasgattam, és ami félig szétnyílva ott hever az éjjeliszekrény előtt, a szőnyegen. Benne Csempe-Pempe, a nyughatatlan futballrajongó és önjelölt impresszárió, a Hungária és a Ferencváros, a Liget, az Angol Park, a New York és a Centrál, kávéházak, varieték, mozgóképszínházak, kisvendéglők, szerkesztőségek, színházak régen elfelejtett, titokzatos világa. Ami igaz: valóban szombat reggel van, és valóban írnom kell valamit, aminek köze van a kávéhoz. Rendben, akkor hát megírom ezt az álmot. De majd csak azután, hogy a szikrázó napsütésben a teraszra kiülve elfogyasztottam az első erős, házi feketét, és elszívtam hozzá a reggeli szivarkát!
2010-05-01
