A Kő, a Béka,a Fiatalok és a nevetés
(pszeudo-meta-buddhista mese)
*
Ögzal Üpráj eredetileg az Alkotó hetedik szolgája volt. Így is végezte a dolgát: amíg az első hat serényen dolgozott, ő csak üldögélt az elsőnek megteremtett fa árnyékában, elmélkedve. Amikor meg az első hat megpihent, hogy az Alkotóval együtt pihenjen a jól végzett munka felett, Ögzal felkerekedett, hogy megtalálja logikus elmélkedése eredményét, a mozgatókat. Kereste az Elkeseredést, a Reményt és a Nevetést, hogy bebizonyíthassa: ők a Világnak minden értelme.
*
Teremtve lett kő, tűz, fa. Teremtve víz, növény és állat. És ember is, számtalan.
*
Végül, amikor már az első hat szolga az Alkotóval mind öreg teknőseik hátán ültek, integetett is utánuk Ögzal, lelkesen. Addigra az Alkotó végképpen megharagudott rá, és búcsúzóul azt kiáltotta felé:
- Ögzal Üpráj, halljad, mit mondok neked! A Világ készen van és működik. Te semmit sem tettél hozzá, sőt, kigúnyoltad a munkánkat az "elmélkedéseddel", aztán lekicsinyelted örömünket a "keresgéléseddel". Vedd hát tőlem jutalmadat most: Akkor követhetsz minket a mennyei béke örök világosságába, ha három híres háziállatodat befogtad, összebékítetted, és bebizonyítod, hogy valóban képesek létrehozni valamit, amit én nem!
Ögzal csak bólogatott erre, lehajtott fejjel, mint aki mélyen megrendült, s szánja-bánja bűnét. De lehajtott feje csak arra szolgált, hogy eltakarja nevető arcát az Alkotó haragja elől.
*
Ez volt százszor száz éve, az ősidőkben.
*
Ögzal most a fa egyik vastagabb ágán kuporog. Alatta szépséges tisztás, melyet egy csobogó patak szel ketté. Ez a színpad. Minden elrendezve már. A patak széli sima kőlapokon áll az éppen marokra fogható Kő. Első ránézésre csak egy egyszerű kavicsnak néz ki. Mivelhogy az is. Nem messze tőle, a part mentén, a növények közé húzódva ül a Béka. Első látásra rusnya varangynak tűnik. Mint ahogy az is. Hamarosan érkeznek majd a fiatalok is.
*
Nulladik szín, avagy hogyan dolgozik egy eszes alkotó-segéd?
*
- Élettelen, észrevehetetlen, tizenkettő egy tucat kavics vagyok - így szomorkodott a Kő.
- Randa, rusnya, lány-ijesztő varangy vagyok - így búslakodott a Béka.
- Hiába vagyok okos és kedves, ha csúnyácska is egyben. Párt én sohasem fogok találni már - így siránkozott a Lány.
- Mi haszna a puszta szépségnek, bájnak, ha nem jár vele együtt az ész, a szeretet, és a teremtő vágy? Hát hogyan és miért is vennék én párt magamnak a sok üresfejű közül? Hogy lehet, ne is legyen gyermekünk - vagy ha lesz is, az is egy "szép kis butuska" legyen? Világgá megyek inkább. Vagy talán öreglegény leszek, s remetének állok majd - kesergett az okos Fiú.
Ögzal pedig elmondta a Kőnek a mesét a koszos kavicsról, amelyet zsebre tett a vándorlegény, mert megtetszett neki az alakja, aztán a kő durva ruhája anyagától meg tenyere izzadságától évek múltán csillogó gyémánttá fényesedett! Azután mesélt a Békának a mesebeli királylányról, aki apja akarata ellenére sem ment férjhez, inkább elszökött otthonról, aztán megtalálta a csúf varangyot, s hogy szándéka komolyságát bizonyítsa, inkább azt csókolta meg kiszemelt párja helyett - és a varangyból aztán csodaszép ifjú herceg lett a csóktól!
A Lánynak és a Fiúnak pedig egy-egy álmot küldött. Zavaros, megfejthetetlen álmot, hogy azzal bírja rá őket az indulásra.
*
A ravasz szolga most ott kuporog a fán, és vár. Alatta, a fa törzséhez kötözve fúj és prüszköl az Elkeseredés Fekete Macskája. Akkor fogta el őt Ögzal, amikor meglátogatta a Követ, a Békát és - álomképként - a fiatalokat.
*
A Kő az olvadó hólé hátán görgött le a hegyekből, aztán megpihent a patak partján, a simára kopott, lapos köveken. A Béka addigra már ott volt. A patak partján ülve a tiszta vizet leste, amelyben nemcsak az eleségnek való szúnyoglárvákat és férgeket találta meg magának, de saját, rusnya képét is viszontláthatta, bámulva azt naphosszat, barátkozva önnön ijesztő képével. A Lány a falu felől jött, kezében vadvirágokkal, amiket útközben szedett. Koszorút font belőlük, amelyet fejére téve csúnyasága ellenére maga is inkább egy üde, álmodozó vadvirághoz lett hasonlatossá. A Fiú pedig a hegy tetejéről, a sötét barlangból jött, ahol heteket töltött egyedül, egyre csak az Ögzal küldte álom jelentését kutatva. Ott voltak hát, de nem vették egymást észre mindannyian. A Kő csak a Fiút nézte, a Béka nem látott mást, csak a szép ember-lányt, a Lány még levegőt is alig vett, ahogy meglátta a Fiút, aki meg a Békát nézte egyre, összeszűkült szemmel. Akinek olyan füle volt, mint Ögzal Üprájnak, az hallhatta is, mit beszélnek:
- Nézz rám, szegény ember! A tiéd vagyok, csak fedezz fel engem végre! - így könyörgött a Kő.
- Gyönyörű leány! Rusnyaságom csak álca, mely eltűnik, amint megcsókolsz! - pislogott és nyeldekelt hatalmasakat a Béka.
- Milyen okos tekintete van, szinte már egy bölcs öregre vall, pedig a teste fiatal. Ó, bárcsak észrevenne, és nem ijedne meg tőlem, és beszélgethetnénk - sóhajtott magában a Lány.
- Béka... béka... Valamilyen béka volt abban az álomban. Vagy talán teknős volt? Nem emlékszem pontosan...de ez egy égi jel, az bizonyos! - töprenkedett a Fiú.
*
Huss, rebbent a pányva, és Ögzal kezeit dörzsölgette: a hálóban ott vergődött a Remény Zöld Kolibrije.
*
Ögzal ekkor csettintett egyet, és intett a vénséges vén vándor felé. Az Idő bólintott, és megállt. Az Elkeseredés Fekete Macskája felborzolta szőrét, a Remény Zöld Kolibrije olyan sebesen verdesett, hogy a szárnya nem is látszott. Valami furcsa fátyol ereszkedett a tisztásra. A víz csobbant egy nagyot, a Béka ijedten brekegett egy hatalmasat, mire a Lány ránézett és sikoltott. A Fiú észrevette a lányt és felugrott. A Kő a sikoltástól megbillent, és a Fiú lábaihoz gurult. Ögzal pedig türelmetlenül intett az Időnek, mire az öreg kacsintott egyet Ögzálra, visszaintett és továbbindult. A lány a szája elé kapta a kezét, kicsit ijedten. A Fiú nem tétovázott: megragadta a követ, jól megmarkolta és lesújtott vele a meglepett Békára, aztán ledobta a Követ a szétlapult tetem mellé, és a Lány felé lépett.
- Megijedtél tőle? - kérdezte mosolyogva.
A lány csak rázta a fejét és nevetett.
- Egy buta álmom volt nemrégen. Buta, ugyanakkor mulatságosnak is érzem most már, hogy megölted ezt a békát. Tudod, azt álmodtam, hogy egy ifjú megment egy vérengző vadállattól, aztán egymásba szeretünk, elvesz feleségül, én pedig négy okos és szép gyermeket szülök neki.
- Ez az! - nevetett fel a Fiú hangosan, - már emlékszem mindenre: az én álmom szerint kimentettem egy okos lányt egy vadállat karmai közül, és ő azután négy mosolygós fiút szült nekem!
- De hát ez csak egy rusnya és ártalmatlan béka volt - nevetett már a lány is - nem pedig valami félelmetes szörny! Még az is lehet, hogy egy szegény elvarázsolt herceget ütöttél agyon.
- Meglehet - nézett rá a Fiú vidáman - de hidd el, ha egy igazi szörny támadna rád, én azzal is ugyanígy elbánnék.
Azzal mosolyogva, nevetve átölelték egymást.
A Kő kő-nyelven méltatlankodott. A Béka szétlapulva hallgatott, nem csinált semmit. A fiatalok nevetése pedig elnyomta Ögzal pányvájának suhogását. A Nevetés Törpe Elefántja megbotlott, és ormányán csúszva a fa törzsének vágódott. Ögzal úgy kacagott, hogy a könnye is kicsordult, még kapaszkodni is elfelejtett. Lezuhant a fáról, egyenesen az elefántocska hátára!
- Mi a szent szar?! - méltatlankodott az elefántocska, egyre csak nevetve. - Fogadjuk egy döglött békába, hogy a renitens Ögzal Üpraj ejtett engem csapdába, a maga bumfordi módján.
- Ej, te semmirekellő! Régóta vadászom rád is, hogy az Alkotó elé cipelhesselek! De most valahogy még sincs kedvem megkötözni téged.
- Ki lenne szívesebben szomorú vagy komoly, mint vidám? - trombitálta az elefánt. - De ide süss, Ögzal: ha akarod, adok én neked egy majombőrt. Alig használt, igazán alkalmi vétel. Belebújsz, én a hátamra veszlek, a macskát meg a kolibrit is hozhatod, aztán majd így vonulunk az Alkotó elé! Garantálom neked, hogy halálra neveti magát, és nemcsak, hogy megbocsát, de még jutalmat is kapsz majd tőle!
- Miféle jutalomra gondolsz? - kérdezte Ögzál tűnődve.
- Ugyan már, Ögzal Üpráj! Hát hol érzed te igazán jól magadat? Fenn a Béke Csarnokában, az Alkotó, meg a segédei mellett unatkozva - vagy itt a földön, velem, meg az ilyen emberek között, mint ők? - mutatott ormányával az ölelkező, kacagó fiatalokra a Nevetés Törpe Elefántja.
*
Így esett hát, hogy Ögzal Üpráj majombőrbe bújva itt maradt a földön, az emberek között. Az Elkeseredést és a Reményt is száműzte az Alkotó, mert olyan könnyen hagyták magukat elfogni Ögzal által.
A majom - a kis elefánt hátán ülve - azóta is járja a világot. Ahol csak feltűnik az Elkeseredés Fekete Macskája, vagy ahol csak fészket rakna a Remény Zöld Kolibrije, ott teremnek rögtön, hogy befogják őket. Hol sikerül nekik, hol meg nem. De mindig igen jót mulatnak. Az embereken, az elkeseredésen, a reményen - de legfőképpen önmagukon! Mert minden, ami teremtett lény, még ha alkalmanként el is keseredik, még ha ostobán reménykedik is néha, azért csak nevet a végén.
Nevet, és él tovább. Pontosan úgy, ahogyan a két fiatal tette, százszor száz évvel ezelőtt.
