Kolibrimarás
(S.írás)
Juan Francisco Ittxiarte alapvetően egy nyugodt ember volt. Amikor hajnali fél háromkor meghallotta a pisszegést a kihalt pamplonai utcán, megállt, és józanul átgondolta a helyzetet, mielőtt cselekedett volna. A hang a sikátorból szólt, és mivel közel-távol senki más nem járt arra, nem lehetett kérdés, hogy kinek, kihez szól. Ráadásul a nevén szólította őt ez a titokzatos valaki:
- Hey, Cisco, Cisco! Come here, compadre!
Meglehetősen kevesen szólították őt így, és azok között egy sem tudott angolul, még ennyit sem. És miért is beszéltek volna hozzá angolul? Semmi értelme: Cisco maga is csak néhány általános kifejezést, na meg néhány futball-szakkifejezést ismert. Ha lett volna előző este meccs, és mondjuk nemzetközi, egy angol (vagy skót, ír...) csapat ellen, hát éppenséggel lehetett volna a hang gazdája egy teljesen berúgott szurkoló, aki a meccs utáni forgatagban valahogyan ott ragadt az Estadio Reyno Navarra kiszolgáló-épületeit a szomszédos házaktól elválasztó, névtelen zsákutcában, a földön éjszakázva. A szezon azonban még odébb volt, és ráadásul szombat hajnal volt. És pénteken este nincsen meccs.
Cisco közelebb ment, hogy megnézze magának a hang gazdáját. Félnie nem volt mitől: erős volt, nyugodt és józan, ráadásul ő otthon volt. Ez a szerencsétlen valaki, ez meg nyilván nincsen teljesen jól - hiszen akkor nem fektében pisszegne, és nem hívná magához. És idegen, elveszett, talán részeg, talán beteg, turista vagy üzletember, aki valószínűleg ártalmatlan, sőt, inkább segítségre szorul. (de honnan tudta a nevemet?!)
Az idegen a földön ült, hátával a stadionépületnek támaszkodva. Ülve is magasnak tűnt, magasabbnak, mint az átlag. És furcsa színű haja volt. Illetve éppen hogy normális és árulkodó volt a haja színe és a magassága is: Cisco immáron biztosan tudta, hogy az idegen: idegen. Egy baszk nem így néz ki.
Közelebb lépett, egészen közel a férfihoz. Negyvennek saccolta, de persze nem túl sok őszülő szőke hajú, sápadt bőrű északi férfit látott eddig, a hajnali félhomályban, úgyhogy tévedhetett is. Köszönt, spanyolul. A férfi erre rámosolygott, valamiféle kínosan udvarias, erőltetett mosollyal. Cisconak a kórházi betegek jutottak az eszébe erről a mosolyról. Így néztek rá, főleg a nagy testű, kövér férfiak, amikor a gurulós székbe, vagy az ágyukra, meg a műtőasztalra emelte őket. Egyszerre hálásan, amiért segít nekik és szégyellősen, amiért ilyen nehezek. Ittxiarte ugyanis betegszállítóként dolgozott, az Hospital de Navarra-ban, pár sarokkal arrébb.
Segíthetek valamit? - kérdezte Cisco, miután a férfi nem szólt semmit. - Can I help you? - folytatta, összeszedve az emlékeit a kórházban megfordult inglés-ekkel folytatott néhány szavas beszélgetésekből. A férfi abbahagyta a mosolygást, nagyon komolyan a szemébe nézett, és egy Cisco számára teljesen ismeretlen nyelven kezdett beszélni. Lassan, tagoltan, valamiféle furcsa, idegen dallammal. És olyan szuggesztíven, hogy Ittxiarte legnagyobb megdöbbenésére mindent tökéletesen megértett.
- Drága Barátom! Én magyar vagyok, egy tökéletesen létező magyar ember. Nem vagyok itt, csak ide írtam magam, egy ostobának tűnő, hajnali rémálomban. Miközben otthon fekszem az ágyamban, Budapesten - aközben mégis itt vagyok, hogy találkozhassak Veled. És azért Veled, mert te erős vagy, és jóindulatú, segítőkész. Meg fogsz emelni engem, könnyedén, mint egy gyereket. És beviszel a kórházba, ahol dolgozol, leadsz a felvételin. Elmondod nekik, hogy ezt a férfit a stadion melletti sikátorban találtad, és nem tud spanyolul, de segítségre szorul. És az ügyeletes orvos majd hívni fogja a szépséges Camilla doktornőt. Camilla Artizabalt, aki a világ első számú szakértője a kolibritámadás okozta sérülések kezelésében. Mert tudd meg, kedves Cisco: engem tegnap megtámadott és halálra sebzett egy apró kolibri. Belefúrta magát a mellkasomba, és a csőrével aprócska darabokat tépett ki a szívemből. Nem látszik rajtam semmi - de ha nem jutok el néhány percen belül a szépséges Camilla doktornő kezei közé, nekem végem.
Cisco bólintott, szakszerűen megragadott, a vállára emelt, és határozott léptekkel megindultunk az Hospital de Navarra felé.
Elájultam, de közben tudtam, hogy biztonságban vagyok, hogy megmenekültem. És ma reggelre az ágyamban ébredtem, hogy megírhassam ezt a kis történetet.
Most lábadozok, néhány apró, alig látható heggel a szívemen. De élek, hála Camilla doktornőnek, Cisconak, és a fantáziámnak.
2011. nov. 04
